Szilágyi Sára

“Hát jöjjön a lánctalpas hatalom” – Irodalom és politika 1956-ban

 

“Új szakasz”

Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálát követően belső hatalmi harc kezdődött a szovjet vezetésben, amely hatással volt a baráti országokra is. Az MDP-t és Rákosi Mátyást kritikával illették a moszkvai tárgyaláson, a Minisztertanács élére Nagy Imrét nevezték ki, aki a hibák kijavítására tett ígéretet. A magyarországi kommunisták ezt követően két részre szakadtak: Nagy és Rákosi támogatóira. Hasonló klikkharc volt megfigyelhető a sajtóéletben és az Irodalmi Újságnál. Az ellentétek tovább mélyültek Nagy Imre „új szakasz” politikai programjának kihirdetése után. A Politikai Bizottság határozatot hozott az amnesztiáról, ami az internáltak szabadon engedését, az osztályellenségek és volt kommunista elítéltek ügyeinek felülvizsgálatát jelentette. A tömeges szabadulások és a túlélők élményei előidéztek a társadalomban egy ún. „soha többé” követelést. (Bihari, 2005: 162) Az amnesztia megvalósulását Déry Tibor Nyílt levél Nagy Imre elvtárshoz című cikkében üdvözölte:

Ez az elv nyilvánvalóan abból az egyszerű s már régen megfogalmazott felismerésből fakadt, hogy szocializmust csak eleven emberekkel tudunk felépíteni, ezeknek az osztálytársadalomban kialakult gyarlóságaival is számolva. Mit tesz ez a művészet, az irodalom nyelvén? Félreérthetetlenül csak azt, hogy ugyanolyan reálisan, tehát önáltatás nélkül ábrázoljuk az embert, gyarlóságaival együtt, mint ahogy azt a realista politikus teszi céljai érdekében.

Nagy Imre fokozódó népszerűségével párhuzamosan kezdte el a párt leépíteni a Rákosit övező személyi kultuszt, mint a korábbi koncepciós perek egyik indikátorát. Nagy Imre hibásnak tartotta a Rákosi garnitúra politikáját, erre vonatkozó nézetei gyakran megjelentek a párt lapjában, a Szabad Népben is. Az újító politikus végül nem tarthatta meg hosszútávon a hatalmat, a Szovjetunió Kommunista Pártja közbelépett. 1955-ben „pártellenes nézetei és jobboldali politikája” miatt elveszítette pozícióját, a hatalom visszakerült Rákosi Mátyáshoz. A szovjet vezetés azonban ezzel a döntéssel nem tudott gátat szabni a társadalmi feszültségeknek. „A jobboldali opportunista nézetek hatása, amelyek letéteményese Nagy Imre volt, Magyarországon leginkább a magyar értelmiség köreiben, az irodalomban és a művészetben talált táptalajra.”1

 

Írók Nagy Imre mellett

Nem sokkal a Rákosi-restaurációt követően a Magyar Írók Szövetsége elnökségének hét tagja – többek között Benjámin László, Zelk Zoltán, Háy Gyula – lemondott pozíciójáról, amelyet a párt irodalompolitikájával indokoltak. A szovjet vezetés ezzel szemben az MDP irodalompolitikáját túlságosan megengedőnek tartotta, amely nacionalista hangulatú alkotásokhoz vezetett. Az irodalmi körök valóban az ideológiai viták színterévé váltak, a betiltott szépirodalmi művek illegálisan terjedtek. Az íróközösség szereplői nem csak a háttérben aktivizálták magukat: Déry, Zelk, Benjámin és társaik tiltakozó levéllel fordultak az MDP Központi Vezetőségéhez.

Az írók és újságírók egyre határozottabban álltak ki Nagy Imre visszahelyezése mellett. A Rákosi-féle politika kritikáját fogalmazta meg a Petőfi Kör, amely legmeghatározóbb akciója 1956-os sajtóvitája volt. A vitát kihangosították, így nagyjából hétezer érdeklődőt értek el. Ezt követően zárták ki a pártból Déry Tibort, a Központi Vezetőség pedig szervezett támadásnak minősítette az eseményt. (Horváth, 2013: 54) A szovjet vezetés végül Rákosi újbóli leváltása mellett döntött. A megüresedő pozícióba azonban nem Nagy Imre került, továbbra is elhatárolódtak az „új szakasz” politikájától.

Az 1956-os forradalom résztvevői a kollektív félelmet legyőzve egy Nagy vezette kormány kinevezését követelték. A forradalom programjára hatással volt Nagy 1953-1955 közötti politikája: helyett kapott a politikai és gazdasági perek felülvizsgálata, valamint Rákosi személyes felelősségének kivizsgálása. A rendszerváltás a politikai-hatalmi szférában pár nap alatt végbement, azonban arra már nem volt idő, hogy a társadalom többi alrendszerére vonatkozó célkitűzések kidolgozásra kerüljenek. (Bihari, 2005: 198) Nem lehet megmondani tehát azt sem, hogy az oktatási és művelődési területeken milyen változtatásokra lehetett volna számítani az átalakulást követően.

A felkelések hatására Kádár János vezetésével az MDP feloszlatta magát, és létrehozták a Magyar Szocialista Munkáspártot, amely alapító okiratában elhatárolta magát Rákosi zsarnoki politikájától. Ezt követően vonultak be a szovjet csapatok Magyarországra és verték le a forradalmi erőket.

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.

Mi lesz velünk? Már csak a sírban van a szabadulás?

Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

A véres utcai harcokat jelenítette meg Benjámin László Elesettek című versében. A költő ekkor még nem tudhatta, hogy a szabadságharc leverését véres megtorlás követi majd, aminek a forradalom vezetője, Nagy Imre is áldozatul esik. Kialakult az új monopolisztikus egypártrendszer, ami továbbra sem tűrte az alternatívák jelenlétét a politikai rendszerben. 1956 és Nagy Imre történelmi jelentősége azonban beleégtek a társadalom emlékezetébe: az ellenállás és az igazságtalan politikai berendezkedés szimbólumává váltak. A Kádár-korszak végéig számos szépirodalmi művet ihlettek, hiába bélyegezte az MSZMP ellenforradalomnak a „demokratikus tömegmozgalmat”.

 

Szépirodalom a forradalom emléke nélkül

1956 művészeti szimbolikáját Trianon témájával érdemes összehasonlítani, hiszen mindkét esemény jelentős társadalom- és irodalomformáló erővel bírt. A legfontosabb hasonlóság köztük a negatív, társadalomellenes értelmezésük. A hatásukra íródott művekben fájdalommal és harcos érzelmekkel is találkozhatunk. Trianon esetében ez azonban egy külső hatalom ellen irányult, míg az ötvenhatos irodalomban a fennálló politikai rendszer került az elégedetlenség középpontjába. Ez a jelenség magával hozzá a következő lényeges különbséget. A Horthy-korszakban ugyanis a kormánypárt emlékezetpolitikája tematizálta Magyarország területveszteségeit. Pályázatokkal ösztönözték a békediktátumról szóló költeményeket, beleépítették az oktatási anyagba, valamint az irredenta politika legitimálására használták fel. Szemben a trianoni példával, 1956-ot a Kádári vezetés igyekezett kitörölni a nemzeti emlékezetből. A felkelést ellenforradalomnak minősítették, a költészetben való megjelenítését szabályokkal korlátozták. Csupán olyan művek kerülhettek az olvasóközönség elé, amelyek a fiatalok tévútra csábításáról és a felkelők felelősségéről szóltak. Berkesi András író az ötvenhatos irodalom egyfajta szimbóluma (Elek, 2007: 57), egyik művében Zelk Zoltánt és Déry Tibort árulóként említi meg.

Az emigrációban élő művészek mentesültek az állampárt megtorlásától. Habár írásaik Magyarországon nem terjedhettek, a forradalom leverése utáni években számos mű született. Nagy Imre halálának első évfordulójára írt verset Faludy György Londonban Nagy Imre szelleméhez címmel. Faludy egyike volt azoknak a művészeknek, akiket a Rákosi-vezetés hamis vádakkal tartóztatott le és zárt kényszermunkatáborba. A költő az amnesztiarendeletet követően szabadulhatott ki. Háláját eleveníti fel versében is, amelyet Nagy Imre magasztalásával zár:

De nem jöttél ki, mert önzés s ravaszság

nélkül éltél s a végső bölcsesség

titkait tudtad. Kihajtottad, és nem

kortyonként nyeled, mint mi, az epét.

A magyarországi szépirodalomban 1956 témája csak az 1980-as évek közepétől léphetett ki a tabusításból. Azt lehet mondani tehát, hogy a forradalom hasonló inspirációs erővel bírt, mint a trianoni területveszteségek, azonban nem tudott szabadon kibontakozni a maga korszakában.

 

1. Borisz Gorbacsov budapesti nagykövetségi másodtitkár jelentése a magyar irodalom helyzetéről és a Magyar Írók Szövetségén belül uralkodó viszonyokról az MDP 1955. márciusi plénuma után.

Bihari Mihály (2005): Magyar politika 1944-2004. Politikai és hatalmi viszonyok. Budapest, Osiris Kiadó

Déry Tibor (1954): Nyílt levél Nagy Imre elvtárshoz. Irodalmi Újság, 1954. október 23.

Elek Ottó (2007): Forradalom után. 1956 ellenmítosza az irodalomban. Hitel, 20. évfolyam 10. szám 46-60.

Horváth Attila (2013): A magyar sajtó története a szovjet típusú diktatúra idején. Budapest, Médiatudományi Intézet