Zubán-Árvay Ábel

A magyar kormányoldal kifejezetten jó viszonyt ápolt Oroszországgal Ukrajna lerohanását megelőzően. A gázvásárlási szerződések, csak úgy, mint a Paks 2-re felvett hitel jól érzékeltették a két ország vezetése közti együttműködési szándékot. Ezen túl is úgy tűnt, hogy a magyar politikára messze legnagyobb gyakorlati befolyással bíró Orbán Viktor nem csak gazdasági, hanem ideológiai értelemben is szövetségeseként tekint Vlagyimir Putyin elnökre.

Ez a felfogás akkor sem változott, amikor az orosz katonaság gyakorlatozni kezdett az ukrán határ közelében, s a nemzetközi feszültség hirtelen az egekbe szökött. Igaz, a kormánytól független szakértők túlnyomó többsége – köztük például Sz. Bíró Zoltán történész is – kifejezetten valószerűtlennek ítélték meg az orosz inváziót. Persze ennek ellenére is voltak olyan hangok a nemzetközi térben, például a szándékosan nyilvánosságra hozott CIA-jelentések, amik igyekeztek előrejelezni a közelgő veszélyt. Mindenesetre itthon inkább az előbbi álláspontnak adtak hitelt: ezt bizonyítja Orbán moszkvai látogatása, melyre a személyesen is „békemisszióként” hivatkozott. Annál nagyobb lehetett a meglepetés a Karmelitában, mikor megérkezett a hír a határt átlépő orosz csapatokról. Ezt követően nem sokkal egy videót tett közzé Facebook-oldalán a miniszterelnök, amelyben így fogalmazott: „Oroszország ma megtámadta Ukrajnát katonai erővel, ezért a Nemzetbiztonsági Operatív Törzs ülést tartott. Európai Uniós és NATO-szövetségeseinkkel együtt elítéljük Oroszország katonai fellépését. Vésztanácskozást fogunk ma tartani Brüsszelben. Úgy látom, hogy az európai egység fenntartható lesz, és közös lépésekre szánhatjuk el magunkat.” A nyilatkozatából egyértelműen látszik, hogy minden korábbi szokás ellenére teljesen mértékben a nyugati országok álláspontjával megegyező módon értékelte a helyzetet. Ezen a ponton tapasztalható az a törés, ami korábbi és az ezt követő kormányzati kommunikációt megkülönbözteti.

Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált: az a terv, miszerint az orosz hadsereg néhány nap leforgása alatt elfoglalja Ukrajna egész területét, eltávolítja Volodimir Zelenszkijt az elnöki székből és egy, a putyini rezsimhez lojális vezetést nevez ki a korábbi kormány helyére, nem fog megvalósulni a közeljövőben, ehelyett elhúzódó harcokra lehet számítani. Ezt a felállást a Fidesz természetesen igyekezett a saját hasznára fordítani. Úgy gondolom, jó politikai ítélőképességgel arra a következtetésre jutott, hogy a magyar társadalom fél belesodródni a konfliktusba, nem érzi az ügyet annyira sajátjának, hogy jólétét kockáztassa miatta. Az áprilisi országgyűlési választások során úgy látom, alapvetően erre alapozva tudta felhúzni a kampányát a kormánypárt: önmagát igyekezett úgy bemutatni, mint a békét és biztonságot garantáló, tapasztalt politikai szervezet, ami saját keretezése szerint nem rángatja ide-oda a kormányrudat. Ebbe illik bele a miniszterelnök választás előtt tett tavaszi nyilatkozata, amiben egyértelműen a korábban említett közhangulatra apellál: „Azt javaslom a magyaroknak, ne most kísérletezzünk, ne most próbálkozzunk, most inkább hagyatkozzunk a tapasztalatra, a kiszámíthatóságra és hallgassunk a kipróbált képviselőkre”. Ennek a stratégiának természetesen az is része volt, hogy az ellenzéki összefogást próbálták háborúpárti formációként bemutatni, ami hajlandó akár magyar katonákat is Ukrajnába küldeni. Ez az állítás egyébként nem volt alaptalan, hiszen bár kiemelték eredeti kontextusából, mégis Márki-Zay Pétertől, az Összefogás Magyarországért miniszterelnök-jelöltjétől származik. 

Nem véletlen, hogy a Megafon Központ munkatársai is rengeteget foglalkoztak vele, egy olyan narratívát hangsúlyozva mindvégig, ami teljesen megegyezett a kormány állásfoglalásával. Ha csak annak nézünk utána, mennyi pénz került elköltésre ennek az elterjesztésére, és visszaemlékezünk, milyen gyakran jöttek szembe Deák Dániel, Déri Stefi, Trombitás Kristóf, vagy éppen Bohár Dániel videói, kikristályosodik, milyen fontos kérdésről volt szó.

Ha ilyen módon áttekintjük az eseményeket a háború előtti hónapoktól kezdődően egészen az országgyűlési választásokig, jól látható módon kirajzolódik, hogyan volt képes a kormánypárti koalíció megtartani, sőt, megerősíteni hatalmát olyan nemzetközi kontextusban, amelyben vele korábban szorosan együttműködő orosz állam lerohant egy szomszédos országot, úgy, hogy eközben békepárti pozíciót foglal el.