Kovács Levente

Sokan fokozottan igaznak tartják, mások igyekeznek tagadni, de mégis nehéz lenne vitatkozni a közismert mondással, miszerint „minden politika”. A közélet, a művészetek, és bizony olyan alapvetően szabadidős tevékenységek is, mint a sport. Persze ez utóbbi alatt nem az egyszerű grundfocit kell érteni, mivel az egy-másfél évszázada amatőr bölcsőből induló elfoglaltság mára millióknak lett a szakmája, és ezerféle érdek, üzleti indok befolyásolja a hátterét.

Első körben érdemes tisztázni a politika fogalmát, mielőtt azt vennénk górcső alá, mennyire és hogyan kapcsolódik a sporthoz. Arisztotelész megfogalmazásában a politika lényege a közösségi viszonyok, a polisz, a városállam életében és irányításában való részvétel, John Locke szerint pedig a „jó élet” megteremtésének művészete és rendszere, az emberi együttélést megteremtő intézmények és cselekvések összessége.

Amit ez alapján kijelenthetünk, hogy a sport remekül reprezentálja a közösségi viszonyokat, az emberi együttélést megteremtő cselekvések egy fontos része, hiszen azokat is megmozgatja, akik inkább csak nézik, szurkolnak a csapatoknak, honfitársaiknak, barátaiknak. Ez a lelátói támogatás egyidős magával a sporttal, mint fogalommal, nagyban alakította a köré kialakuló kultúrát, még mielőtt bárki fejében megszületett volna a gondolat, hogy befektetésként tekintsen bármelyik szakágra.

A szurkolásból, az egyes csapatok és szociológiai értelemben vett csoportok, vagy éppen városok, városrészek között kialakuló kötelék miatt a sport megteremtette maga fanatizmusát, bizonyos értelemben identitással látta el „követőit”. Amikor pedig egy időtöltésnek egyre komolyabb méretű társadalmi bázisa lesz, onnantól elkerülhetetlen a politikával való összefonódása. Ez könnyen járhat „szimbiózissal”, kölcsönös előnyökkel: a sportot magasabb polcra emelheti (újonnan épülő létesítményekkel, arénák felhúzásával), míg a politika, azaz legfőképpen az éppen hatalmon levő politikai apparátus a maga javára kovácsolhatja az így nyíló lehetőségeket, hogy mást ne említsünk szavazókat vagy támogatókat szerezhet.

Főként az előző évszázad történelmi tanulságaiból megállapíthatjuk, hogy a sport a diktatúrákban, tekintélyelvű rendszerekben tölt be erősebb szimbolikus szerepet, ezért hogy átlássuk, milyen hatásaik vannak egymásra, érdemes innen megközelíteni a politikával való viszonyát. Funkcióját tekintve lehet legitimációs eszköz, mind a hatalom számára, mind pedig a rajongók számára, akik nézetéből a nagyobb presztízsértékkel bíró sikerek akár egy adott csoport felsőbbrendűségét igazolhatják. A sport ezentúl egységtudatot teremthet, szélsőséges érzelmek alá kerítheti rajongóit, akik ezáltal könnyen manipulálhatóvá válnak. Kudarcok hatására az indulatok sok esetben elszabadulnak: tömegek rombolhatnak, garázdálkodhatnak (például akár a köztereken és közjavakon), míg a sikerek társadalmi háttértől függetlenül összekovácsolhatják az embereket. Ez utóbbi eredményezhet erős nemzeti dicsőségérzetet, amely elsősorban a szélsőjobboldali rendszerekben előnyös, de a közösségteremtés alapvetően bárhol pozitívan felhasználható.

Egyes felfogások szerint a sport, főleg válogatott szinten egyfajta modernkori háború országok között, némiképp kulturáltabb, békésebb keretekben. Ahogy George Orwell – az 1984 szerzője fogalmaz – a sport „háború mínusz a lövöldözés”. Szerinte nem a nemzetek közötti béke előmozdítását segíti, hanem inkább feszültségeket okoz, mint oldja azokat.

Ezen a ponton hoznék néhány példát a 20. századi magyar történelemből, amikor a sport és a politika szoros kapcsolódása botrányos eseteket szült, vagy az egyik lényegesen befolyásolta a másik történéseit. Az eseteket a múlt század három hírhedt korszakából, a Horthy Miklósról, Rákosi Mátyásról és Kádár Jánosról elnevezett időszakokból említeném. 

Az első újkori olimpiát ugyan már 1896-ban megtartották, de a jelentősebb sportrendezvények megszületése és a nemzetközi szinten igazán hangos magyar sikerek a Horthy-korszaktól datálhatóak. A futballcsapat ekkor játszotta első világbajnoki döntőjét,Horty illetve a nagyobb ötkarikás eredmények is a ’30-as évek második felében születtek. Az első olimpia, amelyen a magyar sportolók már több mint tíz érmet szereztek, az 1932-es Los Angeles-i torna volt, erről, és a világháború előtti utolsó, berlini játékokról 15, illetve 16 érmet hozhattak haza az indulók.

A labdarúgás már ez idő tájt is a legnépszerűbb ágazatnak számított, sőt a magyar futballiskola volt az európai egyik bölcsője. Az alapokat egy angol edző, Jimmy Hogan hozta át a kontinensre, jelentős szerepet vállalt abban, hogy a század első negyedében kialakuljon a híres „Duna-menti iskola”. Ez a kultúra az első világháború utánra, a ’20-as évekre nőtte ki magát igazán, fő zászlóshajója Magyarországon volt.Így jutottunk el odáig, hogy minden idők harmadik foci világbajnokságán, 1938-ban, a nemzeti csapat döntőt játszhatott Párizsban. Az ellenfél az olasz válogatott volt, és mivel a háború előestéjén jártunk, nem meglepő, a politikai üzenetek, háttérszálak végigkísérték az eseményeket. 

Érdekesség, a kormányzó, Horthy Miklós állította magáról, hogy az első magyar ember volt, aki komolyan futballozott, mégis igyekezett politikusként hűvösen hozzáállni a témához. 1924-ben pont egy magyar-olasz felkészülési meccsen terveztek merényletet ellene, de Horthy végül az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy nem megy el, a gyilkosság megtervezőjét lekapcsolták.

Viszont az a legenda járja – hogy ez egy hiú magyar ábránd, vagy valójában megtörtént, nem bizonyítható –, hogy a ’38-as finálé előtt Mussolini olasz miniszterelnök, duce politikai okokra, a fasizmus eszméjének dicsőségére hivatkozva megkérte Horthyt, engedjék át a győzelmet az olaszoknak. A pletyka szerint egyfajta gesztusnak is elvárta az erősödő magyar-olasz barátság jegyében, másrészt köszönetnek, mert a négy évvel korábbi, olaszországi tornára páratlan számú, 13 magyar médiumot engedtek be. Ami tény, a magyar válogatott mélyen tudása alatt teljesített, először kapott ki a világbajnokság során, 4-2-re. A vereségnek olyan demoralizáló hatása lett, hogy a csapat többet sosem játszott abban az összeállításban.

Az 1938-as olimpiára – amelyet a háború alatti másik nagy szövetséges, a Német Birodalom rendezett Berlinben – a magyar sajtó közel 90 főt delegálhatott, a németek „baráti jó indulatának” hála. Világszinten Magyarországról mentek az egyik legtöbben, csak a Nemzeti Sporttól 12 személy utazott. Őket egy nyolcszobás, két fürdőszobás villában szállásolták el, így nem meglepően a teljes újságírói kar ugyanarról tudósított: rendkívül jól megszervezett, látványos versenyekről, tökéletes rendezésről, ahol minden kulissza a németek és a náci párt dicsőségét hirdette. 

A második világháborút követő időszakban sem romlott a magyar sportolók teljesítménye. A Rákosi-féle kommunista rezsim is ráérzett, miféle politikai eszköz lehet. Mivel a profi sportolás nem volt engedélyezve, egyesületekhez kapcsoltak munkaköröket, akár a klubok minisztériumok alá is betagozódtak. Például az Újpesti Dózsa került a Belügyminisztériumhoz, ezért ott voltak a rendőrök, az MTK-nál a textilesek, a kispesti Honvédban a katonák, a Ferencvárost meg egyesítették az ÉDOSZ-szal, az Élelmezési Dolgozók csapatával. Ez alapján kaptak háttértámogatást, és irányítottak játékosokat egyik csapatból a másikba. A válogatott gerincét a Honvédba küldték – már aki engedelmeskedett. Ha nem fogadták el az utasítást, következett a fenyegetés, vagy a katonai behívólevél (Vörös, 2018). Többek között három Fradi-nevelésű tehetséget, Czibor Zoltánt, Budai Lászlót és Kocsis Sándort sem sikerült első próbálkozásra Kispestre küldeni. 1950-ben végül a katonai behívó miatt előbb Kocsis, majd Budai adta be a derekát a rájuk nehezedő nyomásra. Czibor viszont nem fogadta el egykönnyen a helyzetet, a katonai behívó elől elment a munkásosztály klubjához, a Csepelhez, amihez nem akart a hatalom hozzányúlni. Két évre rá újra behívták, ekkor inkább hírnevét kihasználva ÁVH-tagoktól kért segítséget. Ez azonban kiderült, Farkas Mihály miniszter azonnali hatállyal áthelyezte a honvédtiszti akadémiára.

1950-től, Cziborral kiegészülve 1953-tól majdnem az egész Aranycsapat a Honvédban szerepelt, az összeszokottságnak meg is lett az eredménye. Ugyanakkor nem csak a fociban, más szakágakban is megvoltak a hasonló előnyök. Magyar szempontból az 1952-ben a Helsinkiben tartott olimpia volt minden idők legeredményesebb játéka: 42 érmet szereztünk, ebből 16-16 aranyat és bronzot, 10 ezüstöt – azóta csak 1972-ben, Münchenben jártunk közel ennek a bravúrnak a felállításához, de akkor is „csupán” 35 számban állhattunk dobogóra. 

1952-ben a focisták megnyerték az akkor még a labdarúgásban is igen nívósnak számító olimpiát, első számú esélyesként mentek az 1954-es világbajnokságra. Itt döntőig meneteltek, ahol a szakértői és szurkolói elvárások ellenére óriási meglepetésre 3-2-re kikaptak a németektől. Budapesten forradalmi hangulat lett úrrá, hiába volt politikai szempontból a terror időszaka, tömegek mentek az utcára randalírozni. Tízezrek tüntettek az utcákon, borogattak villamosokat, törtek be kirakatokat, az elnyomott Ferencvárost éltették. Az oszlatásnál a karhatalom fegyverek használatával fenyegetett. A vonattal hazatérő játékosoknak a határnál azt javasolták, ne jöjjenek tovább, csendben, külön menjenek haza.

A magyar futball, a magyar sport fénykora ezzel véget ért, a klasszikus Aranycsapatot senki sem láthatta soha többet együtt játszani. Az utolsó fellángolást az 1956-os, magyarországi forradalommal egy időben zajló olimpia jelentette, ám a helsinki 42 érem már csak egy távoli álom volt, 26 medállal, közte 9 arannyal zártak a delegáltak. A sportolók közül azonban tucatnyian kint maradtak Ausztráliában, vagy a világ egy másik pontján találtak maguknak új otthont. A labdarúgók csodagenerációja sem maradt együtt, akkora nevek emigráltak, mint Puskás Ferenc, Czibor Zoltán és Kocsis Sándor. Előbbi kettő csak 30 év elteltével jött haza, utóbbi tragikusan fiatalon életét vesztette.

A világbajnoki döntőt követő szurkolói zavargásokból, reakciókból ijesztő következtetéseket vontak le a párt vezetői, majd az 1956 után újjáalakult vezetés, megismerték a fanatizmus negatív oldalát. Sporttörténészek szerint részben az ’54-es események vezettek ahhoz, hogy a Kádár-korszakban már kisebb szerepet, hangsúlyt kapott a sport. Ehhez mérhető megmozdulások nem is történtek ebben az időszakban, de szépen lassan mind a labdarúgás, mind rengeteg másik sportág tekintetében visszaesett a magyarok eredményessége.

Az említett tények, történetek és megállapítások után ismét fel lehet tenni a kérdést: tényleg minden politika, még a sport is? Úgy vélem, viszonylag egyértelmű választ lehet rá adni, hiszen a sport hátterében, illetve – holott nem kéne, hogy legyenek – befolyásoló tényezői között bizony előkelő helyen vannak a politikai érdekek. Ez ugyanakkor egyáltalán nem meglepő, mert egy olyan tevékenység, ami temérdek embert megmozgat, aktivizál a pályán és a lelátón egyaránt, könnyen felhasználható hatalmi célokra, egységteremtésre, és a közhangulat javítására. Eszköz lehet a politika szereplőinek az állampolgárokkal való kapcsolatteremtésre, -fenntartásra, ezáltal a sport lényege sokszor elveszik, a felszín csupán korábban meghozott hatalmi döntéseket takar, tulajdonképpen embereket manipulál.

Felhasznált irodalom:

Bihari Mihály (2013): POLITOLÓGIA – A politika és a modern állam. Pártok és ideológiák. Budapest, Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó

Borsi-Kálmán Béla (2018): Az aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Budapest, Kortárs Kiadó

Csillag Péter (2018): Horthy Miklós meccse., Rubicon Online, 2018/6 Link.

David Bailey (2018): Az Aranycsapat története. Budapest, Helikon Kiadó

Dénes Tamás (2018): 1938. Vereség Mussolini fiaitól. Rubicon Online, 2018/6 Link.

Vörös Csaba (2018): A felakasztott labdarúgó, akit még Puskás sem tudott megmenteni. FourFourTwo magazin, 2018/1, 76-81.