Lambing Ármin

Sokunk világnézetét és világértelmezését tudtunkon kívül is befolyásolja egy erőteljes interpretációs keretrendszer, sokszor áthatva a minket körülvevő társadalmi-politikai intézményeket, szakpolitikákat, globális fejlesztési programokat, választói és demográfiai magatartásunkat, de még az ideális családi berendezkedésről alkotott képünket is. Arland Thorntontól (2005) kölcsönözve, a jelenséget a fejlődési idealizmus fogalmának jegyében lehet kontextualizálni. 

A fejlettség elérésének lehetőségeit és az ehhez tartozó módszereket és eszközöket már a 20. századi modernizációelméletek taglalták. Jóllehet, ezen elméleteknek és a fejlődési idealizmusnak a gerincét a társadalmi-gazdasági progresszió megfékezhetetlen kívánalma adja, van egy eltérés a két konstrukció természetrajzát illetően. A fejlődési idealizmus nem egy tudományos modell, nem egy tudományos elmélet, amely saját helyességét igyekszik elméleti és empirikus szinten bizonyítani, összevetve magát a tényekkel, hanem voltaképpen pont ennek az ellentéte. Nem tudományos, hanem kulturális modell, magába foglalva a hitek, normák, értékek és képzettársítások kiterjedt rendszerét. Így az általa problematizált témák kérdeseit illetően, a kérdések maguk változnak meg karakterológiájukban. Hiszen a cél nem a hipotézis érvényességének igazolása lesz, ahogy az egy tudományos elmélet esetében lenni szokott, hanem a modell elterjedtségének feltérképezése, és a különféle társadalmak és egyének kognitív szerkezetébe való beágyazottságának kimutatása. A szöveg célja, hogy egy kritikai szemléletmódot kínáljon az olvasó számára az őt körülvevő globális folyamatok értelmezéséhez.

Társadalomfilozófiai alapok

A fejlődési idealizmus gyökerei időben messzire nyúlnak vissza, tehát maga a koncepció nem újkeletű, viszont struktúrájában számos változáson ment keresztül, ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon a jelenkor igényeihez. A világnézeti keret átívelve európai történelmünket, egyúttal átölelve azt, alapjaiban határozta és határozza meg, hogy hogyan gondolkodunk társadalmai berendezkedésünkről, a haladásról és a társadalmi változásról. Ahhoz, hogy ennek szellemi-történelmi szélességét megérthessük, először is a görög-római örökséghez kell visszanyúlnunk. A görög és római filozófusok a társadalmak időbeli alakulását a biológiai organizmusok körforgásával feleltették meg. Következésképpen a társadalmakat a születés, felnövés, felnőttkor, hanyatlás és elhalálozás ciklusai szerint fogták fel. Később, a keresztény teológia, Szent Ágoston gondolataira építve, a megfeleltetést az emberiség egész történelmére alkalmazta. Ez által szerezte meg univerzális jellegét. Az áttörés végül a felvilágosodás szellemi mozgalmának megjelenése által érkezhetett el, amely a biológiai determinizmus ókori és középkori típusától való eltávolodást is jelentetett a társadalmi változás teoretikusai köreiben. E tekintetben a legnagyobb felhajtóerővel rendelkező munkák főként Hegel tollából származnak, de említésre méltó Condorcet is. A felvilágosodás filozófusai által működésbe hozott paradigmaváltás egy megállíthatatlan diszkurzív váltást is eredményezett a társadalmi fejlődésről való töprengés terén, mely immár levedlette magáról fatalista köntösét. A váltás a diskurzus jellegén érhető tetten a legészrevehetőbben, hiszen a fejlődésről alkotott elméletek a filozófusok keze alatt bizakodó felhanggal párosultak, gondoljunk csak Hegel világszellemének öntudatra ébredésére, vagy Condorcet saját korát meghaladó liberális nézeteire. Ebben a korban talán az egyetlen, igazán nagyhatású gondolkodó, aki kivételt képez a derűlátó fejlődésnarratívák iránti elköteleződés alól, az Thomas Malthus, aki a mindenkori intellektuális légkörrel ellentétben egy kétségbeejtő elmélettel és prognózissal állt elő a népességnövekedéssel kapcsolatosan.

A 19. század a fejlődéselméleteké. Többnyire itt lép színre a társadalmi fejlődés szakaszokra bontott értelmezése, a rendszerezésre való igény, és ezzel egyetemben erősödik a racionalitásra alapozott társadalomkép. Példaként említhetők, Auguste Comte teológiai, metafizikai és pozitív korszakai, Herbert Spencer szociáldarwinizmusa, Weber racionális uralma, vagy éppen Marx formációelmélete. Fontos, hogy egyúttal itt jelenik meg a fejlődés teljesjogú univerzalizmusa, amely teleologikusan figyelmen kívül hagyja a földrajzi térség és a nemzetek egyedi történelmének jelentőségét.

Az univerzalizálódás által kitágított hatáskör

Ezen a ponton ki kell térnünk a modell univerzális jellegére, ugyanis annak ellenére, hogy gyökereit Nyugat-Európában kell keresni, mégis sikerült – vitatható mértékben – maga alatt egyesítenie a világot. A modell tagadhatatlanul eurocentrikus, azonban a fokozódó globalizáció eredményeképpen világszerte elterjedhetett. Ebben segítségére voltak különböző transznacionális aktorok (az egyik legelsőként az Egyház), fejlesztési programok, mozgalmak, de számos tág értelemben vett transznacionális interakció. A fejlődési idealizmusnak az univerzalizmus magaslatába való emelkedése egy húsbavágó változást vont maga után. Mivel a világot egy univerzális érték- és normarendszer fogja össze, így a Nyugati országok lassan megszűnnek a fejlődés megfellebbezhetetlen mércéjének lenni. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy a „fejletlenebb” országok polgárai kritizálhatják (és kritizálják is) a fejlettebb országokat, sokszor a fejlettebb ország saját normarendszerére hivatkozva. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy a modell vegytiszta formában jelenik meg azokban az országokban, amelyek közelebb állnak a globális fejlődési hierarchia pozitív végpontjához. Lényeges, hogy számos variáció létezhet, különböző súlyozású elemekkel, hibrid formákkal és kombinációkkal.

A fejlődési idealizmus csontváza

Először is, a modell előfeltételezi, hogy a társadalmi fejlődés főbb fázisai mindenütt hasonlóak, tehát fellelhetők egymástól eltérő fejlettségi szintek, amelyek alapján rangsorolni lehet az országokat.

Másodszor, a nyugati országok a fejlettségi hierarchia tetőpontját jelenítik meg, tehát minden más országnak követnie kell a nyugati modellt, és eszerint kell rendeznie önértelmezését.

Harmadszor, a fejlődés különböző oldalai közt oksági viszony van, tehát például „a modern család kialakulása egyszerre oka és következménye a modern társadalomnak”.

Negyedszer pedig, a periféria és félperiféria országai számára a felzárkózás lehetséges és kívánatos, csupán a nyugati intézményrendszerek hatékony átvételétől függ a folyamat sikeressége. Amennyibben ez a vállalkozás sikertelennek bizonyul, a centrumot utolérni vágyó ország intézményes struktúrájában és társadalmi értékeiben kell keresni a hibát.

Kockázatok és árnyoldalak: a diskurzusok szintjén

A következőkben ismertetem a fejlődési idealizmus bűvkörébe való bekerülésének két jellegzetes következményét. Talán a legszembeötlőbb az osztályalapú kizárás. A világértelmezési keret, ha rácsatlakozik egy aktuálpolitikai diskurzusra, szükségszerűen előidézi a fejlődési nyelvezet használatát, amely bináris oppozíciókkal dolgozik, ez esetben például: civilizált – civilizálatlan (sőt, barbár), művelt – műveletlen, fejlett – fejletlen. A gond az, hogy a politikai szereplők – ha egy ilyen helyzet áll elő – könnyedén politikai tőkévé kovácsolhatják és instrumentalizálhatják a diskurzus által szított érzelmeket. Ez pedig a társadalom ellentétes fogalompárok nyomvonalai mentén történő felosztásához vezet, általában a „felvilágosult”, civilizált, normalitásra törekvő urbánus középosztályra, és a barbár, civilizálatlan, a fejlődést hátráltató alsóbb osztályokra. Továbbá, a folyamat pártpolitikai vetülete az, hogy azon pártok támogatói, amelyek nem a fejlődési idealizmus által előírt normákat és koncepciókat követi és magasztalja, stigmatizálódnak. Egyértelmű reálpolitikai természete pedig pont ebből, az osztályellentétek elmélyítéséből és az osztályok közti antagonizmus felkorbácsolásából adódik.

A második jellegzetesség valamelyest kapcsolódik az előzőhöz. Ennek megértéséhez Melegh Attila (2006) nyomán az angolszász demográfiai diskurzusokat kell érintenünk. A 20. század folyamán ezekben a diskurzusokban egy váltás következett be, főként az Egyesült Államokba beáramló immigránsok hatására. A fokozódó bevándorlás és az ezt követő korlátozások miatt a demográfusok figyelme a bevándorlók „minősége” felé terelődött. Következésképp, a diskurzus egyre inkább a népesség minőségi jellemzői körül éleződött ki. Ebben a keretben az alsóbb osztályok termékenységének csökkentése vált kitűzött céllá, míg a középosztályok demográfiai magatartása vált kívánatossá és idealizálttá, amely alacsony születési és halálozási rátáról tett tanúbizonyságot. Ez utóbbi törekvés egy új biopolitikai kerethez vezetett, mely a társadalmat „érdemesekre” és „érdemtelenekre” osztotta fel, és amely az „érdemtelenek” szaporodását fenyegetésként fogta fel a normalitás és fejlettség fogalmait megidéző középosztállyal szemben. A 20. század derekán egy jelentős fejleményre figyelhetünk fel: a demográfiai átmenet elméletének megjelenésére, amely a születésszám és a halálozás rátájának alakulását a társadalmi-gazdasági fejlődéshez kötötte. Ez alapján a világot három nagy régióra osztotta, melyek közül a „Nyugat” járt az élen, ahol az átmenet már lezajlott. A második régió Kelet- és Dél-Európa volt, ahol az átmenet már egy előrehaladott fázisban volt, de még nem zajlott le. Az utolsó régió pedig a harmadik világ, ahol aligha kezdődött el. Nem nehéz meglátni, hogy ami az említett népesedési diskurzusok hozzáállását jellemezte a termékenység és az osztályok viszonyát illetően, az globalizálódott a demográfiai átmenet elméletében. Tehát az előbbi irányultsága a középosztály demográfiai magatartásának megcélzása, az utóbbié pedig a Nyugaté. 

A jelenség regionális aktualitása

Egyrészt érdemes néhány szót szólni a jelenség természetéről Kelet-Közép-Európa politikai színterein. Ez azért egy nagyon érdekes kérdés, mert ezen régió több országának politikai elitje nyíltan szemben áll a fejlődési idealizmussal. A kérdés kibontását a ’90-es évek modernizációs konszenzusának megbukásánál kell kezdeni. A konszenzus felzárkózásról szóló ígéretének be nem teljesülése miatt – Mannheim Károly (1936) kifejezésével élve – a liberális-humanitárius utópiába vetett hit jelentősen meggyengült, így vele együtt a fejlődési idealizmus is teret vesztett. A meggyengült hitelesség ahhoz a meggyőződéshez vezetett, hogy az előírt intézményes reformok hatástalanok, sőt még rá is erősítenek a félperifériás helyzetre. Ebben a társadalmi-politikai klímában tudott felemelkedni Orbán Viktor és Kaczyński populizmusa, és lett a baloldal eszmevilágának integráns része a nyugati orientációjú haladásnarratíva. Mindazonáltal a felzárkózás ígérete megmaradt, csupán az eszközök és csatornák változtak meg. Orbán Viktor ugyanúgy felzárkózást és utolérést kínál, csak nem modellkövetésen keresztül. 

Anélkül, hogy részletes elemzésbe kezdenénk, – Kiss Tamás és Székely István Gergő (2021) gondolataira támaszkodva – a pontosabb kontextusba helyezés kedvéért egy, a modernizációs konszenzust fenntartó és éltető ország esetének rövid felvázolása gyümölcsözőnek bizonyulhat. Romániában a korrupció elleni harc és a fejlődési idealizmus összefonódása egy sajátságos identitásdiskurzust eredményezett, amely hamar a közélet epicentrumába került. A diskurzus és a fejlődési idealizmus összeszövődését többek közt a nemzetközi szervezetek és NGO-k bekapcsolódása az anti-korrupciós kérdésekbe tette lehetővé, viszont ezáltal egyfajta civilizatorikus színezetre tett szert. A helyzet pedig „tálcán kínálta magát” a populista politikus eszköztárába. Traian Băsescu volt az, aki az egyesült ellenzék élén meglovagolta a jelenség által kellett hullámokat és jelentős hasznot húzott belőle, ugyanis többször is elnökké választottak. A diskurzus a populista logikába rendkívül olajozottan illeszkedik, hiszen hatékonyan ráerősít a „nép” és a „korrupt elitek” közti distinkcióra és antagonizmusra. Érdemes megjegyezni, hogy párhuzamot lehet vonni Băsescu és Márki-Zay Péter közt, hiszen a magyar politikus is populista módon használta és építette bele repertoárjába az anti-korrupció kérdését.

Konkúzió

Összegzésképpen megjegyezhetjük, hogy a globális folyamatokhoz való kétkedő vagy kritikai hozzáállásra nagy szükség van egy olyan világban, ahol – Alexander Kiossev (1995) kifejezésével – a kultúrák öngyarmatosítása folyik. A szöveg célja nem a részletgazdag elemzés, hanem pusztán néhány szempont kidomborítása és a kulturális modell minél átfogóbb összefoglalása volt. Bár számos kérdés és veszély merülhet fel a jelenséggel kapcsolatosan, itt csak a legkiemelkedőbbeket igyekeztem röviden és tömören bemutatni.

Források:

Kiossev, Alexander. 1995. “Notes on Self-Colonizing Cultures.” In After the Wall. Art and Culture in Post-Communist Europe, edited by B. Pejić and D. Elliot, 114–28. Stockholm: Moderna Museet.

Kiss, T., & Székely, I. G. (2021). Populism on the semi-periphery: Some considerations for understanding the anti-corruption discourse in Romania. Problems of Post-Communism, 1-14.

Mannheim, Karl. Ideology and utopia. New York: Harvest Books, Harcourt, Brace & World Inc, 1936.

Melegh, A. (2006). On the East/West Slope (1st ed.). Central European University Press. http://www.jstor.org/stable/10.7829/j.ctv10tq56f

Thornton, Arland & Dorius, Shawn & Swindle, Jeffrey. (2015). Developmental Idealism: The Cultural Foundations of World Development Programs. 1. 69-112. 10.1525/sod.2015.1.2.69.

Thornton, Arland. 2005. Reading History Sideways: The Fallacy and Enduring Impact of the Developmental Paradigm on Family Life. Chicago: University of Chicago Press.