SÁGVÁRI ENDRE: PARTIZÁN VAGY TERRORISTA? - Narratíva és történelmi emlékezet

Izsó András Márk

Napjaink politikai szóhasználatában időről időre előkerül a – gerillatevékenységet folytató csoportokra és személyekre aggatott – partizán-terrorista jelzőpáros. A magyar nyelv értelmező szótárát böngészve a két fogalom közötti különbséget első olvasásra egyértelműnek gondolhatjuk:

partizán: Olyan, rendsz. az ellenségtől ideiglenesen megszállott területen lakó személy, aki a betolakodott ellenség ellen fegyvert ragadva, az ellenséges csapatok hátában fegyveres harcot és romboló tevékenységet folytat.

terrorista: Olyan személy, aki erőszakos fellépésével fenyegetéssel, a kényszerítés eszközeivel, mások megfélemlítésével törekszik célja elérésére; az, aki terrorizál valaki(ke)t.

A két szócikket alaposabban szemügyre véve azonban világossá válhat számunkra, hogy a szerzők különbségtétele alapvetően erkölcsi jellegű. Mindkét harcos fegyveres – „romboló”, megfélemlítő” – tevékenységet folytat ugyanis céljai elérésére, s ezt jellemzően nem „klasszikus” háború során, az állam reguláris hadseregében harcolva teszi. Írásomban amellett kívánok érvelni, hogy a partizánt (esetleg szabadságharcost) és a terroristát nem lehet objektív, technikai szempontok alapján elkülöníteni.

Azt, hogy egy irreguláris harcost minek tekintünk a kettő közül, nemcsak az itt és most hatalmi viszonyai (államhatalom és szervei kontra ellenállók), hanem egy közösség történelmi emlékezetének utólag megkonstruált, legitimációs céllal bíró narratívái is alakítják. Ezek a szubjektiválódott, párhuzamossá vált narratívák mélyebb megértése céljából tárgyalom a halála után „antifasiszta szabadságharcos”, majd „bolsevik terrorista” szerepekbe is került magyar baloldali aktivista, Ságvári Endre történetét és emlékezetét. Munkámhoz felhasználtam a rendszerváltás utáni Ságvári-viták sajtóanyagait is.

SÁGVÁRI ENDRE ÉLETE ÉS HALÁLA

Ságvári Endre 1913 novemberében született Budapesten. 23 éves korára végezte el a jogi egyetemet, majd bekapcsolódott a szociáldemokraták ifjúsági bizottságának (OIB) munkájába. Nevéhez köthető a nyilasok Tompa utcai párgyűlésének megzavarása 1937. szeptember 16-án, melyet szélsőjobboldali szimpatizánsok és baloldali ifjúmunkások utcai összecsapása követett. A második világháború alatt több háborúellenes és antifasiszta tüntetésen is részt vett, 1942-től pedig illegalitásban harcolt a két baloldali párt összefogásáért, később a náciellenes erők akcióegységéért. 1944-ben, a német megszállás hónapjaiban a kommunista Békepárt lapjának szerkesztőjeként szervezte az ellenállást. 1944. július 27-én a letartóztatására küldött csendőrökkel vívott tűzpárbajban vesztette életét: a kiérkező nyomozók közül többet is lelőtt, de a hatóságok felől érkező sokadik lövés az ő életét is kioltotta.

KULTUSZA AZ ÁLLAMSZOCIALIZMUSBAN

Az 1947-49 között berendezkedő kommunista hatalomnak szükségszerűen előképeket kellett keresnie, akiket beemelhetett a „népi demokratikus” Magyarország panteonjába. Az új szisztéma legfőbb támaszát a szovjet hadsereg – kezdetben ideiglenesnek gondolt –magyarországi tartózkodása jelentette, a bolsevik pártvezéreknek azonban közvetlen „hazai előfutárok” kultuszát is meg kellett teremteniük. Ehhez a legkézenfekvőbb területnek a második világháború alatti antifasiszta mozgalom ígérkezett, mert az egyes ellenálló személyek és csoportok jelentőségének felnagyításával mintegy szimbolikusan bizonyítani lehetett, hogy az országot „felszabadító” (s ezzel az államszocialista rendszer kiépülését lehetővé tevő) Vörös Hadsereg komoly fegyveres támogatásra számíthatott – a kialakuló pártnarratíva szerint tehát a a magyar nép tevékeny részese volt a németek és csatlósaik uralma alóli felszabadulásnak. E narratíva jegyében nevezték el a főváros egyik legforgalmasabb útszakaszát a jobboldali nacionalista, de a német megszállóknak fegyverrel ellenálló Bajcsy-Zsilinszky Endréről, viselték úttörőcsapatok a partizánvezér Nógrádi Sándor nevét, s lett szobra az újpesti ellenállóknak.

A fent bemutatott személyek azonban kis túlzással eltörpültek Ságvári Endre mellett az új rendszer emlékezetpolitikája szemében. A Szépjuhászné 1949-ben a Ságvári-liget nevet vette fel (1992-ig), Szegeden gimnáziumot neveztek el róla, s a települések többségének lakói nap mint nap találkozhattak Ságvári Endre feliratú utcanévtáblákkal.

Mi volt az oka az államszocializmus Ságvári-kultuszának, amelyet még maga Kádár János is többször eltúlzottnak nevezett? Véleményem szerint két, egymást nem kizáró magyarázat kínálkozik.

Először is, Ságvári alakja kettős: egyszerre vetíti elénk egy háttérben megbúvó, onnan szervező és szervezkedő illegális „szellemi harcos” (a „szellemi partizán”), valamint a csendőrökre nyilvános helyen fegyvert rántó, tűzpárbajban eleső „akcióhős” képét. Egyik oldala titokzatos, rejtélyes, a múlt ködébe vesző: „talán igaz se volt” jellegű (ennyiben jól szimbolizálja az egész magyar antifasiszta ellenállást); másrészt viszont könnyen beazonosítható és formába önthető, s fiatalon bekövetkezett, erőszakos halála megágyazott – vallástalan jellegű – mártíromságának is (ez egyáltalán nem példátlan: elég, ha Gavrilo Princip vagy Horst Wessel kultuszára tekintünk).

Hollós Ervin Ságváriról szóló regényében a következő jellemzést olvashatjuk a főhősről, mely jól rímel a fent leírtakra:

„Ki rajzolhatná meg igazán hűen Ságvári alakját? Csak nagy művésznek sikerülhetne. Hiszen egyénisége szokatlan, látszólag egymást kizáró elemekből tevődött össze. Egy szemüveges entellektüel, akinek bámulatos testi ereje van. Bátorsága legendás, idegei válságos pillanatokban is hibátlanul működnek, nem sínyli meg őket az éveken át tartó, szüntelen feszültség. Tisztában van vele, hogy állandó életveszély fenyegeti, és szinte kisfiús derűjét, pompás humorát mégsem veszti el. Van benne valami vagányos magabiztosság és tettrekészség.”

Másodszor, Ságvári ideológiai szempontból is megfelelő karakter volt a pártállami rendszer számára. Már húszas évei elején – szociáldemokrata „karrierjével” párhuzamosan – csatlakozott az illegális kommunista párthoz (KMP), s végig fegyelmezett, a párt és a Komintern irányvonalát követő tagként tartották számon. A népfrontpolitika meghirdetése után, s különösen a világháború éveiben a náciellenes polgári erőkkel való nemzeti összefogás híve. Megjárta az ellenforradalmi rendszer börtönét, s hithű kommunistaként hal meg az 1944-i tűzharcban, még az „új Magyarország” kiépülése előtt.

SÁGVÁRI MINT TERRORISTA?

A rendszerváltozás hajnalára az államszocializmus emlékezetpolitikai narratívakészlete egyre inkább kiüresedett, s Ságvári is csak egy homályos, de még kötelezően ünneplendő alakként maradt meg a Politikai Bizottság padsoraitól a kisiskolások úttörőcsapataiig. A pártállam összeomlása után neve végleg kikerült a nemzeti (?) panteonból. A Szépjuhászné visszakapta régi nevét, a Ságvári-érem átadására többé nem került sor, s csak néhány városban maradt mutatóba egy-egy Ságvári utca a kilencvenes években.

A személye körüli csatározások halálának hatvanadik évfordulóján, majd annak apropóján lobbantak fel újra, hogy a Legfelsőbb Bíróság (a mai Kúria) kimondta, hogy a Ságvári Endrét lelövő csendőr, az 1959-ben kivégzett Kristóf László nem háborús bűnös, hiszen „csupán” szolgálatát teljesítve, a törvényes államhatalom képviselőjeként lépett fel a neki ellenálló mozgalmárral szemben. Ezzel az aktussal pedig implicit módon magát Ságvárit is elítélte a bíróság, hiszen – ha a hatóság jogszerűtlenül lépett fel ellene – akkor tevékenysége a harmadik köztársaság szemében is jogszerűtlen volt. Az ítélet ellen a Ságvári-család, baloldali szervezetek és közéleti személyiségek tiltakoztak, a MIÉP és a Jobbik viszont a Budakeszi úti Ságvári-emléktábla eltávolítását kezdeményezte.

A vita és egyúttal Ságvári Endre megítélése kapcsán nagyon fontosnak tartom rámutatni a legitimitás kérdésének középponti szerepére. Tudniillik mind a Ságvárit (ha nem is szabadságharcosként) védelmezők, mind az őt terroristának bélyegzők narratívájában illegitim az ellenoldal, amellyel szemben szükséges, de legalábbis igazolható volt a „saját oldal” – mégoly erőszakos – fellépése 1944-ben.

Legitim volt-e az államhatalom 1944 júliusában Magyarországon? Hiszen, ahogy arra Tamás Gáspár Miklós filozófus a vita részeként megjelent cikkében rámutatott, „ha a hitleri Németországtól megszállt Magyarország kollaboráns erőszakszervezetét tartjuk legitim hatóságnak, akkor a csendőrökre tüzelő Ságvári Endre kétségtelenül terrorista volt”. Számosan érveltek azzal, hogy a német szuronyok árnyékában kinevezett Sztójay-féle bábkormányra nem hivatkozhat a mai magyar állam legitim szervezetként. Ily módon a törvénytelen hatóságok ellen fellépő Ságvári tevékenysége utólagosan „érvényességet”, igazolást nyer e narratívában.

Az ellenoldal a kétezres évek Ságvári-vitáiban elsősorban nem a csendőrség fellépésének jogszerűségével érvelt. Maga a jobboldali kormánypárt által 2011-ben elfogadott magyar alaptörvény is kimondja ugyanis, hogy 1944. március 19-én, a német megszállás napján hazánk elveszítette „állami önrendelkezését”, s ez csak a rendszerváltozás utáni első szabadon választott országgyűlés összeülésekor állt helyre. A legfelsőbb magyaroroszági jogforrás szerint sem létezett tehát legitim magyar államapparátus Ságvári Endre lelövésekor. Az „anti-Ságvári”-narratíva ehelyett arra igyekezett rámutatni, hogy Ságvári Endrét politikai pályája, kommunista elkötelezettsége illegitimmé teszi arra, hogy pozitív előjelű történelmi figuraként emlékezzenek rá a harmadik köztársaságban, akár olyan formában, hogy közintézmény viselje nevét.

A közelmúlt vitáit és a két oldal érvkészletét összegezve megállapíthatjuk, hogy az utókor szemében terroristává válni többféleképpen lehet. A harcossal szemben álló államhatalomnak még csak legitimnek sem kell lennie ehhez, mert a fő szempont nem a jogszerűség utólagosan felmerülő kérdése, hanem az ellennarratíva – egyszerre szimbolikus és nagyon is gyakorlati – károsként, veszélyesként, illegitimként való bemutatása. Mindez természetesen elsősorban ideológiai természetű. Véleményem szerint Ságvári Endre elsősorban kommunistasága miatt vált sokak szemében bűnöző, gyilkos terroristává. Bajcsy-Zsilinszky Endre például szintén meggyőződéses antifasiszta, fegyveres ellenálló volt, s ezért az előző rendszer előképe-mártírja is, ám nem lehet baloldalisággal, még kevésbé kommunista szimpátiákkal megvádolni: ez sok harcos jobboldali szemében antifasiszta tevékenységét is igazolja.

„Partizán, mert ügyével utólag is azonosulunk; terrorista, mert világnézete szöges ellentétben állt a miénkkel.” – így lehetne zanzásítani az elmúlt szűk két évtized Ságvári Endrével kapcsolatos emlékezetpolitikai vitáit. Az olvasóra bízom, hogy melyik állítást érzi közelebb magához.