Morris Kristof Park

Jobb és bal után: az önálló zöldpolitika (lehetséges) alapjai

 

„Az ökológiai politika ott kezdődik, ahol bal- és jobboldal fogalma értelmetlenné válik” (Lányi, 2020: 125) Lányi András elgondolkodtató mondata a tavaly megjelent, Bevezetés az ökopolitikába című művében található. Régóta vita tárgyát képezi, hogy meddig állja meg a helyét még a politikai diskurzusban oly régóta megszokott dichotómia, a „bal-jobb” skála. Szeretjük a pártokat és szereplőket elhelyezni rajta, mert leegyszerűsíti számunkra a bonyolult ideológiai tételeket, érthetővé válik számunkra, hogy miben különbözik ’X’ politikus ’Y’-tól. Szükséges ez a fajta lebontása a pártpolitikának, mert ad egyfajta objektív mutatót, amivel az emberek alátámaszthatják döntésüket, így nem érzik felelőtlennek azt. Ahogyan a választójog kiszélesedett és vált a politika a tömegek számára is elérhetővé, ez teljesen új kommunikációt tett szükségessé. Az egyszerű, letisztult, könnyen megjegyezhető lett sikeres, és kulcsfontosságú volt, hogy el tudott-e határolódni egy párt a többitől. Nem lehet napjainkban sem átfedés, különben közel azonos bázisért küzd több csoport is. Így a szavazók percepciója egy adott politikai tömörülésről eldöntheti a sikerét, az egyszerűbb üzenet és arculat amit mutat, pedig meghatározza a hatékonyságot. De ez az egyszerűsítés magával hozza az eredeti célok „kopását”, és nehezíti a szakpolitikák megfelelő bemutatását.  Az olyan jelzők, mint a ’bal’ és ’jobb’ megteltek az elmúlt évtizedek folyamán tartalommal – mind pozitív és negatív értelemben –, egyik vagy másik hallatán az emberekben kialakul egy előleges kép az adott pártról. Nem kell időt tölteniük az „alaptételeik” bemutatásával, de be is zárja őket – komoly gondot okoz, mikor mozogni kezdenek ezen a skálán, csak nézzük meg a Jobbik elmúlt pár évét. 

Ennek a kettőségnek egy másik velejárója, hogy nehezen tudja feldolgozni az „új” fogalmak megjelenését, főleg ha azok nem is kívánnak megfelelni a már lefektetett kereteknek. Véleményem szerint a 70-es évek óta önállósodó zöldpolitika is ebbe a problémába ütközött és ütközik ma is. A kezdeti pont 1972. Stockholm: a Konferencia az emberi környezetről a találkozó, ahol először megfogalmazódik a környezetvédelem, mint olyan globális kihívás, amit már nem kerülhet meg a világ. A konferencia paradoxona, hogy mind a fejlett, mind a fejlődő országok egyszerre váltak okozóivá a természetes élőhelyek pusztulásának – de ha az alulfejlett gazdaságok és a nyugati fejlett társadalmak fogyasztása is hasonló okozattal rendelkezik, akkor bizonyára találunk közös okot is. Ez pedig a modern termelési rendszerek fejlődés-felfogása, ahol a GDP növekedése egyenesen arányossá vált a fejlettséggel. A demokráciák érdeke a fejlődés, „…csak a gazdasági növekedés közepette képesek az egyensúly megőrzésére.” (Scruton, 2012: 19) Roger Scruton itt a társadalmi és az ökológiai egyensúlyokról beszél, melyek sokszor nem harmonizálnak egymással. Amint megtörik a gazdasági felívelés, a mindenkori kormányzat támogatása is „követi” a törést. 

A II. világháborút követően egy új gazdasági fejezet indult el: a főtermékcentrikusság találkozott az ágazatcentrikus befektetésekkel, mely a korábbi demokratikus rendszerek szemléletére – miszerint a kedvező gazdasági mutatók pozitívan hatnak a kormányzat támogatottságára – épülve, elhozta nekünk a „hulladékkorszakot” (Gazdag, 2018: 69). A fogyasztói társadalom paradigmája vált uralkodóvá, melyet az olcsó energiatermelés – fosszilis tüzelőanyagok – támasztott alá és a hidegháború eredményezte politikai légkör a puha hatalom eszközévé is alakította. 

Ez 1973. október 6-án tört meg a jóm kippuri háború okozta olajembargó és az azt követő olajárrobbanás következtében. Megszűnt az „olcsó” energia korszaka, ez pedig a komplett struktúráját aláásta a háborút követő 3 évtized gazdaságpolitikájának. A keynes-i makroökonómiát felváltotta a neoliberális „út”, Margaret Tatcher és Ronald Reagen politikáival az élen: a dotációkból élő nehéziparokat elengedték a kormányok, helyükre a „brain-igényes, fehérköpenyes high-tech gazdaság épült fel” – ez az amit Magyarország elmulasztott a rendszerváltást követően.

Gazdag továbbá röviden össze is foglalja, hogy miért gondolja a 80-as éveket a környezetvédelem politikai tényező válását. Amíg a 70-es évek leginkább előkészítették a későbbi – a kezdeti lendülethez képest kevés – sikereket, az 1983-as nyugat-németországi választásokon érték el a legtöbbet: 27 képviselője jutott be a Bundestag-ba a Zöldeknek, majd 1998-2005 között az a Joschka Fischer lett a szociáldemokrata-zöld koalíció külügyminisztere, kinek a szüleit még Budakesziről telepítették ki 1946-ban. 

De így felmerül a kérdés: a zöldek eddigi legjobb eredménye alapján a szocialisták kiegészítője lehet csak zöld párt? Hol vannak az ökológiai szempontokokat központi kérdésként kezelő pártok lehetőségeinek a határai? A fejezetet nyitó Lányi mondat szerint bal- és jobboldalon túl kezdődik, de ahogy mindinkább a „mainstream” politikai kommunikáció részéve vált a környezetvédelem, a régi ideológiák is megpróbálták elhelyezni, beépíteni ezeket a szempontokat a saját keretrendszereikbe. A cikk végén található linken a hosszabb elemzés is elérhető majd, ahol ezeket a folyamatokat kívánom bemutatni. 

 

Zöld demokrácia

Két uralkodó paradigma mentén oszthatjuk szét a napjainkban fennálló demokráciafelfogásokat: képviseleti és direkt paradigmák. A képviseletre épülő rendszer nem kíván aktív részvételt – a pár évente leadott szavazaton túl –, a választott képviselők hozzák a döntést a helyettünk, így szabadítjuk fel magunkat a közéleti participáció terhei alól. Ez viszont magával hozhatja a passzivitás problematikáját, melynek mutatói a választási részvétel és a civil szféra „egészsége”. A részvétel 1990-ben még 65% körül volt, 98-ban alig ugrotta meg az 56%-t. Az eddigi legmagasabb eredmény 2002-ben volt, akkor 70% fölött volt, azóta folyamatosan csökken a részvétel, habár 2018-ban megközelítettük. Az elmúlt 8 országgyűlési választás átlagos részvételi aránya 65,56%. Ez azt jelenti, hogy a lakosság harmada még 4 évente sem vesz részt a „demokráciában” egy nap erejéig – természetesen betegség, gyermeknevelés és egyéb okok is fent állhatnak –, így felmerül a kérdés, hogy mivel lehetne növelni ezt a számot. A civil szféra összetételére pedig a sport, kulturális és szabadidő szervezetek jellemzőek, arányait tekintve közel a felét teszik kik a nonprofit szervezeteknek. Ha a politikait nézzük meg, láthatjuk, hogy 2019-ben mintegy 61 ezer civil- és nonprofitszervezetnek csupán a 0,4%-a: ez 244 darabot jelent. Ha ezt összevetjük Ausztriával, azt látjuk, hogy 2010-ben már 116 556 egyesületet tartottak nyilván. A tanulmány pedig kiemeli osztrák szomszédunk esetében, hogy még a „nyugodtabb” tagállamok közé tartozik az Unión belül.

Természetesen két számból – országgyűlési választás részvételi aránya és a civil szféra mérete – nem lehet teljeskörű következtetéseket levonni, de ez nem jelenti, hogy ne törekedhetnénk többre. Hisz hazánkban is a képviseleti paradigma az uralkodó, és ha a legmagasabb arány is 70% körül van, akkor kifejezetten passzív a társadalom véleményem szerint. Ez pedig lehet megfelel az egyik paradigmának – Giovanni Sartori szerint a választók csak reagálnak az elitek lépéseire és ez elég –, de élesen szembe megy a direkt demokráciaelméletekkel. Nem meglepő módon, mivel ezek elsősorban a korábbi felfogások hibáit, hiányosságait hivatottak orvosolni. Nem a képviseletet magát utasítja el,

„…hanem a képviseleti elmélet által középpontba állított tömeg-elit dichotómiát: ezen elmélet képviselő fontosnak tartják azt, hogy a társadalmi szervezeteknek lehetőségük legyen a politikai döntések befolyásolására. A részvételi elméletben az egyenlőség átértékelődik: a képviseleti megfontolásokkal ellentétben az egyenlőség immáron nem csupán a választójog egyenlőségét, hanem a döntések befolyásolásának egyenlőségét jelenti – tehát egyfajta eljárási egyenlőséget.” (Antal, 2014: 69)

A négy felfogáshoz négy eljárási mód is tartozik, az önálló ökopolitika támogatói pedig a már lefektetettek közül a deliberatív demokráciaelmélettel képesek leginkább harmonizálni. A központi elem itt a nyilvános vita, a konszenzusos-közösségi döntés, mely megköveteli a részvételt a hatékony működéshez, mivel legitimitását az adja, hogy az érintett – résztvevő – felek között sikerült elfogadható döntést hozni, így nem kezdik ki azoknak gyakorlati megvalósulását. A deliberatív elméletnek sikerült kiküszöbölnie a korábbi paradigmák vitáit, „elfogadva a képviseleti intézmények primátusát.” (Antal, 2014: 76) Antal értelmezésében viszont a környezeti demokrácia meghaladja még a deliberatív érdemeit is – új szintet lép –, az eddigi eljárásszemlélet mellé kapcsol egy erőteljes értékszemléletet: a természetes környezet és a jó életbe vetett hit. Ezek összekapcsolódása vezet el a zöld demokratához, kik nem adják fel a deliberatív demokráciával kapcsolatos meggyőződésüket, és optimistán tekintenek az emberiségre. Csupán megfelelő értékrendszer és intézményi háttér szükséges, hogy a környezetünk szempontjából „jó” döntés szülessen.

Viszont ez a fentebb felvázolt diszkurzív folyamat csak létező közösségek keretein belül alakulhat ki, Robyn Eckersley a Zöld állam című könyvében a liberális állam ellen érvel, mivel nem gondolja, hogy a jelenlegi kihívások megfelelő kezelője lenne – részben a személyes szabadság előtérbe kerülésével kialakult modern individuum. Emellett nem képes – és nem is kíván – kilépni a gazdasági mutatók uralta keretből, miközben eddig sem tudott gátat szabni a környezet pusztulásának, mivel nem kötődik hozzá egyértelmű érdeke. A piac önszabályozó volta megoldás erre, hiszen a racionális döntéshozók majd képesek lesznek megfelelően beárazni a természeti károkat – „Let he prices tell the truth!” De amíg Roger Scruton is bizonygatja ennek igazságát, valódi ár nem létezik – ez csak a piaci szereplők közötti erőviszonyok formálta érték, melyet mindketten elfogadnak. Sokkal inkább politikai, hatalmi kérdés valami ára a gyakorlatban, mint tisztán gazdasági. De ennek a tételnek elutasítása nem jár együtt a teljes ökonómiai eszköztár megtagadásával – Lányi szavaival:

„…a helyi piacok konzervatív szellemben fogant védelme és szabályozása a befolyásolás legváltozatosabb eszközeivel sokkal inkább szolgálja a környezetvédők céljait, mintha a laissez-faire jelszavával magukra hagynák az úgynevezett gazdasági szereplőket, aminek az eredménye a globalizáció korában nem lehet más, mint hogy a nagy halak zavartalanul falják fel a kisebbeket, és az erősek eredményesen zsarolják a gyengéket. Ez utóbbi azonban akkor is bekövetkezik, sőt, akkor következik be csak igazán, hogyha a gyengéket és kicsinyeket a nemzeti és/vagy szocialista érdekekre hivatkozó központi akarat még attól a kevés gazdasági önállóságtól is megfosztja, amit a piaci viszonyok biztosítanak számukra.” (Lányi, 2020: 41-42)

A fenti sorok segítenek megérteni, hogy merre helyezhetnénk el az ökopolitikát a kezdeti ideológiai skálán – és hogy miért ne tegyük azt. A kisközösségek konzervatív alapokon álló felemelését támogatja, elutasítja a liberális szabadpiac monopol helyzetét, miközben a jobb- és baloldali érdekek mentén elszenvedett hatalomvesztést végzetesnek tartja. Se nem jobb, se nem bal, talán valahol a centrum környékén kellene keresni. De közben csak a gazdasági szempontot vettük alapul és már rögtön ilyen bizonytalan a helyzet – Lányi okkal állítja, hogy meg kell haladnunk a korábbi leegyszerűsítéseket, hogy valójában megértsük mit is akarnak a zöldek. 

 

Mit akarnak a zöldek?

A következő felsorolás Lányi András És mit akarnak a zöldek? című fejezete alapján készült. Azért döntöttem a teljes beemeléséről, mert pontosan mutatja, hogy mennyire széleskörűen kívánja kezelni az életünket megnehezítő vagy veszélyeztető kihívásokat.

Ember és természet kapcsolatának helyreállítását

„Az ökológiai mozgalmak megkerülhetetlen kiindulópontja és megkülönböztető sajátossága az élő rendszerek egységének, épségének és szépségének védelme, mert ezek pusztulása ma az emberiségre leselkedő legnagyobb fenyegetés.” (Lányi, 2020: 57) 

Gazdaságos gazdaságot

Princen szerint a kitermelő gazdasági szemlélet következménye, ahol a természeti erőforrásaink fogyasztását könyveljük el termelésnek, a hulladék megállíthatatlan keletkezését, előállítását pedig fogyasztásnak. Szinte teljesen a feje tetejére állt az egész a zöldek szerint, és ez a felborultság miatt nem látjuk a körülöttünk kialakuló gondokat és azok jeleit. A megoldás az alkotói tevékenységre való fókuszálás, a végtermék helyett maga a folyamat minőségét kellene a középpontba helyezni. 

Ne többet: jobbat

A lehetőségek léte magában nem negatív, de a mérték mára már inkább elveszett és már nem reális keresletet elégítenek ki a cégek, hanem a saját kínálatuknak alkotják meg a piacot. Ez a felfogás vezet el a túltermeléshez, melyet jelenleg orvosol a rendszer a globalizmus következtében kialakult, világméretű piacok felszívó erejével – vagy rosszabb esetben boldog tudatlanság mellett egyszerűen kidobjuk élelmiszereink egyharmadát globálisan. (world counts) Ehhez a termeléshez pedig „végtelen” mennyiségű nyersanyag szükséges, de először tartunk ott történelmünk alatt, hogy „…többé nincs hová elvándorolniuk a maguk okozta pusztulás következményei elől.”(Lányi 2020, 60) Muszáj megváltoztatnunk a fogyasztói társadalom mennyiség központúságát egy alkotói fókusszá, ahol a termék minősége kerül a legelső helyre.

Szabad technológiaválasztást

„A természet épségének helyreállítása és az a vágyunk, hogy értelmes életet élhessünk, úgy tűnik, egy irányba mutat: a gazdálkodás indítékainak felülvizsgálatát kívánja. A „mindennek a mértéke az ember” klasszikus elve nem fér össze a „mindennek a mértéke a profit” elvvel.”(Lányi 2020, 60) A termeléshez használt technológia attól nehezen választható el. Nem beszélhetünk ma már lokális termelési folyamatokról, csak nagyon ritka esetekben – rendszerint luxuscikkek, mint a murano-i üveg vagy speciális ételek, mint a prémium borok. Ezek elkészítési módja fennmaradt, mert a hozzáadott érték elérte azt a szintet, hogy veszteségesebb lett volna átállni tömegtermelésre. De a lokális agrártermelés, fémmunkálás és egyéb „hétköznapi” folyamatokat a kora új- és modernkori kolonizációs folyamatok szétverték és a saját rendszereikre cserélték le. Ez lehetővé tette a globális hálózatok létrejöttét – azonos minőség, mennyiségi mérték stb. –, de a már történelmileg bizonyítottan fenntartható és sokszor környezetbarátibb helyi iparok elvesztése együtt járt a tudás elvesztésével is. Jelenleg pedig nagy szükségünk lenne ezekre az elfeledett technológiákra. Ennek az állapotnak a lassú de biztos visszafordítását láthatjuk, sajnálatos módon csak kevés helyen. Egészen addig, míg nem értjük meg a hozzáadott költségeit a jelenlegi életünknek, félő, hogy túl nagy árat kell majd fizetnie az utánunk jövőknek.

A képzelőerő felszabadítását

A jobb élet, a boldogabb élet mindannyiunk célja. Azt hogy ezt milyen elemekkel képzeljük el, a saját döntésünk és jogunk. A már tárgyalt gazdasági mérce és a modern fogyasztói kultúra ezt jelentősen befolyásolta. A materiális tárgyak utáni hajsza teszi ki életünk egyre nagyobb részét, ez pedig egyre inkább az elveszettség érzését alakítja ki bennünk. A városok példáján láthatjuk, hogy egyre többen kívánnak az agglomerációs területekre költözni, mert már nem bírják a belváros zaját, szagát és tisztátlanságát. Egyre többen jutnak arra a következtetésre, hogy a jó élet már nehezen található meg itt, így valami újat próbálnak meg alkotni maguknak. De még többen vannak kik a bőséget üldözve költöznek a városba, hogy hamar csalódjanak, és ott ragadjanak. A zöldek lehetőséget akarnak adni ahhoz, hogy új alternatívákat tudjanak elképzelni az emberek: ne csak az eddigi életutakat tekintsék példának, vagy egyedüli lehetőségnek.

Felszabadulást a bőség alól

„Ahhoz, hogy boldoguljunk, előbb mindenképpen a bőség illúziójától kellene megszabadulnunk, ami ténylegesen egyre szegényebbé teszi életünket, valamint a növekedés kényszerétől, ami csak kiszolgáltatottságunkat növeli.” (Lányi, 2020: 63) A bőség okozta zavar közben nem vesszük észre, hogy mik az igazán fontosak a boldog életünk elérése céljából. A saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy egy pont után a több mindig csak kevesebb lesz, a bennünk található „küszöbön” túl már a csökkenő hozadék elve teljesül, egységnyi plusz már nem jelent azonos hasznot. Ez a határ az, ami változik, nem az elv. Arra kell törekednünk, hogy a valóban fontos tényezők – mint az értelmes munka, szoros közösségi kapcsolatok, egészséges test és szép környezet – „küszöbjei” legyenek magasabban, mint a különböző árukatalógusokból elénk táruló mesterséges illúzió darabjai. Nincs szükségünk állandóan a legújabb verziókra – akár okostelefonról, autóról vagy ruháról legyen szó –, aktívan kell kutatnunk a számunkra fontos összetevőket, és ami még fontosabb, ezen felismerés után cselekednünk is kell. Rendelkeznünk kell a bátorsággal, hogy meglépjük ezeket, a saját és embertársaink érdekében is. Legyünk a változás, amit látni akarunk a világban. 

Messze többről van szó, mint csak környezetvédelem: „A társadalmi együttélés olyan formáit keresik, amelyek alkalmasak a természet felett aratott pirrhuszi győzelem rettenetes következményeinek türelmes gyógyítgatására, a túlélés eszközeiért egymás torkának ugró emberek megbékítésére.” (Lányi, 2020: 55) 

Az együttélésen van a hangsúly, a zöldek holisztikus felfogásából következik, hogy ember-ember kapcsolata ugyanúgy az egész része – de ezáltal befolyásolja is azt, az eddig tapasztaltak alapján elsősorban negatívan. A környezet nem csak a diskurzus témája, hanem szereplője és közege is egyben. Az időjárási adatok, a tengerszint állása, a természeti katasztrófák is mind jelek, melyeket felfoghatunk a körülöttünk lévő állapotáról szóló „társalgásnak” velünk. Amint figyeljük, mérjük és értelmezzük azokat, vevőjévé válunk a természet adójának ebben a bolygó méretű kommunikációban. 

A teljes esszé itt érhető el.

 

Felhasznált irodalom:

Antal Attila (2014): Ökopolitika, ideológia, baloldal: Egy baloldali környezetpolitika alapjai. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2014

Gazdag László (2018): Környezet-gazdaságtan, Környezetgazdálkodás. Kossuth Kiadó, Budapest, 2018

Központi Statisztikai Hivatal (2021): A nonprofit szektor legfontosabb jellemzői 2019-ben. Központi Statisztikai Hivatal, 2021. 03. 31.

https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/nonprofit/2019/index.html (Utolsó letöltés: 2021. 04. 28.)

Lányi András (2020): Bevezetés az ökofilozófiába. L’Harmattan Kiadó – Könyvpont Kiadó, Budapest, 2020

Orosz Tímea (2020): Az osztrák civil társadalom. Tendenciák és történelmi következmények. Polgári Szemle, 16. évf. 4–6. szám, 2020, 343–352. 

Scruton, Roger (2012): Zöld filozófia: Hogyan gondolkozzunk felelősen a bolygónkról?. Akadémia Kiadó, Budapest, 2018