Morris Kristof Park

A „zöld aszimptota” 

Miért közeledünk megállás nélkül a klímacélokhoz, de sose érjük el azokat?

 

2021 meglehetősen ambivalens módon indult. 

A Világ továbbra is – az új mutánsoknak köszönhetően talán még inkább – a koronavírus fogságában van, a gazdasági mutatók egyre hosszabb recessziót vízionálnak a jövőre nézve, a felmérések alapján pedig már jelentős mértékben csökken az emberek mentális egészsége, „jó közérzete”. Viszont mindezekkel párhuzamosan Izrael lassan elérheti a mitikus nyájimmunitást – az a beoltottsági százelék egy populációban, ami fölött hipotetikusan megszűnik, vagy legalábbis jelentősen visszaszorul a közösségi terjedése egy vírusnak –, Kína gazdasága csodával határos módon még nőtt is tavaly és az Amerikai Egyesült Államok újra belépett a Párizsi Egyezményt aláíró nemzetek sorába. 

Sovány vigasz lehet, de a klímaváltozás témájában az utolsó mindenképp kiemelt fontosságú. Tavaly futótűzként járta be az internetet  különböző grafikák a kínai légszennyezés drasztikus csökkenéséről, ahogyan még gyorsabban követte ezeket pár hónappal később az új ábra, ahol azt láthattuk, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba, sőt egyes részeken még rosszabb is a szennyezés mértéke, a kiesett termelést bepótolandó rohamtempót követően. És miközben a tavalyi évre az optimista előrejelzések közel 7%-os visszaesést kalkuláltak a kibocsátott szén-dioxid mennyiségében, van okunk az aggodalomra, mivel utoljára jelentősebb csökkenés 2009-ben volt – 1,9% az egy évvel korábbi gazdasági válságnak köszönhetően –, de azt egy jelentősebb „rebound” követte, ahol az újra beinduló gazdaságok nem csak, hogy „visszaállították” a kibocsátás mértékét, jelentősen növelték is. Kérdéses, hogy a mostani válság pontosan milyen hatással lesz. Nem mondható biztosra, hogy ez vagy az fog történni, de az eddigi tapasztalatok alapján, a különböző országok nem a termelés visszafogásával reagálnak egy recesszióra. Emiatt is válik olyan fontossá, hogy milyen tervek mentén fog újra indulni a globális gazdaság, és hogy milyen mértékben fog változni a következő években a szén-dioxid légkörbe jutásának a mértéke. Pontosan ezt a mértéket kívánja visszaszorítani a 2016-ban aláírt Párizsi Egyezmény, és Amerika újbóli belépése bizakodásra adhat okot. Ugye? 

30 év dióhéjban – mindig az egyenesben, de sosem a célvonalon túl 

A Párizsi Klímaegyezmény egyike egy hosszú listának – időben legalábbis mindenképp. A nemzetközi klímavédelmi egyeztetéseknek jövőre már 30 éves „hagyománya” lesz, de az elmúlt 3 évtized alatt egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hány sikeres megállapodást sikerült összehozni. Először 1992-ben kezd el az ENSZ komolyabban is foglalkozni a klímaváltozás kérdésével, a Rió-i Konferencián mondták ki ilyen szinten először, hogy az emberi tevékenység nem csak hogy befolyásolja és elősegíti az éghajlat átalakulását, de kitűzte céljának, hogy megakadályozza a továbbiakban a veszélyes emberi beavatkozást és az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését is. Ezenfelül az ENSZ éghajlat-változási keretegyezménye (United Nations Framework Convention on Climate Change, UNFCCC, rövidebben FCCC) is ekkor született, mely alapul szolgált a későbbi tárgyalásokhoz. De nem tartalmazott pontos elérendő célokat, ahogyan határidőket sem, így joggal mondhatjuk, hogy a rendszeres tárgyalási kötelezettségen kívül, sok ereje nem volt. 

A következő nagyobb lépés az 1997-es Kiotói Egyezmény volt. Ez a dokumentum amiatt számít hatalmas mérföldkőnek, mivel ez az első jogilag kötelező érvényű megállapodás, mely már meghatároz konkrét számokat is: a fejlett országoknak átlagosan 5%.kal kell az 1990 előtti kibocsátás alá csökkenteniük azt. Emellett kidolgoznak ellenőrző mechanizmusokat és a „szénpiacot” is létrehozzák, ahol kereskedhetnek a kvótáikkal – ha egy ország jelentősen a rá kiszabott érték alatt van, akkor a „maradékot” eladhatja egy olyan országnak, mely átlépi az ő határértékét. Ez arra sarkallja a kezdetektől környezetbarátabb országokat, hogy abban az esetben, ha már ekkor a küszöbértékük alatt vannak, ne kezdjenek hirtelen többet szennyezni, hiszen „belefér”. Viszont ennek a másik oldala, hogy így lesznek olyan országok, akik kihasználva kisebb országok kvóta feleslegét, papíron közel nullára hozza ki a szennyezését, miközben érdemi változás nem történt. Aki eladta rosszabb nem lett, maradt a határ alatt, aki pedig megvette, úgy tűnhet elsőre, hogy sikeresen bekerült a saját határa alá. Ezenkívül nagy hibája a Kiotóinak, hogy a fejlett országok felé nem írt ki semmiféle kötelező célt. ez rendjén is van, mondhatnánk, nem ők a fő szennyezők – de India és Kína is ebbe a csoportba tartozott, és ekkor már egyáltalán nem volt alaptalan feltételezés, hogy egy évtized múlva mindkettő a legnagyobb szennyezők közé tartozik majd. De mindenesetre, ’97-ben megtörtént az első lépés egy olyan úton, melyen a nemzetek összefognak egy közös célért. 

Az ezutáni 12 évet úgy lehetne összefoglalni, hogy nagy sikerek, kicsi hozammal. A 2009-es Koppenhágai Egyezmény felemás eredménye jó példája ennek. Hosszas előkészítés után, a Kiotói Protokoll utódjának szánták, ahol tovább szigorították volna a klímacélokat pl.: 2 °C-nál jobban nem emelkedhet az átlaghőmérséklet az ipari forradalom előttihez képest. A fejlett országok a 1,5 °C-t célozták meg, de sajnálatos módon a „lazább” kritérium sem lett elfogadva, csupán „tudomásul veszik”. Ezáltal nincs kötelező ereje, így pedig nem több mint egy szomorú jövőt lefestő dokumentum. Ez nem jelenti, hogy nem volt hatása, azáltal, hogy továbbra sem sikerült kézzelfogható eredményt felmutatniuk az országvezetőknek, egyre jobban növekedett a nyomás rajtuk, hogy egy pont után muszáj lesz engedniük a gazdasági mutatók bűvöletéből. És nem szabad elfelejteni, hogy Koppenhágát a 2008-as gazdasági világválság előzte meg, így rögtön nem annyira meglepő, hogy kevés ország kötné meg a kezét önként vállalt ipari visszavágásokkal.

Lassan közeledünk a Párizsi Egyezményhez. Előtte még született egy újabb félresikerült próbálkozás Dohában, ahol a legnagyobb szennyezők – és ekkor nem csak az USA – nem írták alá a dokumentumot, de a fejlődő országok komolyabb részvételt ígértek, és magukra vállalták, hogy nem csak a fejlődő országok feladata megállítani a szennyezést. A következő COP19 találkozó – ezt még az UNFCCC-vel párhuzamosan alkották meg, ennek keretein belül üléseznek pár évente az országok delegáltjai – Varsóban újra szerencsétlenül végződik: a fejlődő országok egy tömbje (G77) és Kína a veszélyeztett országok kompenzációs mechanizmusát kívánta újra írni, a fejlett országok nemtetszésére. A végére születik konszenzus, de ez messze van az EU eredeti céljaitól, közben pedig a G77 sem érte el eredeti elhatározásit. Újra történnek ígéretek, de frusztráltságon kívül nem sok mindennel távoznak a delegáltak. 

És így érünk el 2015-höz. Sokak szerint az eddigi legfontosabb klímaegyezmény az azévi és az eddigiek ismeretében mindenképp igazuk is van az optimistáknak. 196 ország írta alá, és ami még lényegesebb, hogy a legjelentősebb gazdaságok – szennyezők is egyben – között is született egyfajta egyetértés az üggyel kapcsolatban. De… A Párizsi Egyezmény továbbra sem oldotta meg a jogi kikényszerítés kérdését, ahogyan az is visszásnak hathat külső szemlélők számára, hogy minden nemzet maga határozhatja meg az elérendő csökkentési céljaikat, ezek elérése pedig teljes mértékben a saját lelkiismeretükre van bízva. Rögtön más a kép…

The Land of the Free – Amerika nemzetközi felelőssége…

2015 nem az utolsó fejezet ebben a hosszú történetben, az elmúlt 6 évben is folyamatosak voltak a nemzetközi egyeztetések. De Párizs volt az utolsó, ahol sikerült valamiféle eredményt felmutatni. Az azóta lefolytatott COP találkozók mind Katowice-ben és Madridban sikertelenül zárultak, a 2020-as tárgyalást pedig a koronavírus miatt el kellett napolni. Így jelenleg a Párizsi Egyezményt vehetjük mérvadónak a nemzetközi összefogás napjaink béli állapotával kapcsolatban. A technikai kérdések helyett viszont most a talán legvitatottabb fejleményt nézzük meg: ez pedig az Amerikai Egyesült Államok ki- és belépése az Egyezménybe. 

Amerika még Barack Obama elnöksége alatt írta alá a dokumentumot 2016 április 22-én, mely még az év november 4-én lépett hatályba. Röviden a kilépési mechanizmusról: a 28. cikk értelmében bármelyik aláíró állam kérheti kilépését az egyezményből. Az egyedüli kritérium, hogy a kilépési szándékot nem lehet korábban jelezni mint 3 év, a hatályba lépést követően. Ezek után pedig 1 évvel a hivatalos jelzés után lép ki az adott ország. Tehát leghamarabb 2020. november 4-én történhet meg ez. Az aznapi BBC egyik címlaptörténete: Climate change: US formally withdraws from Paris agreement.

Trump már 2017-ben belengette ezt a tervét így nem érte váratlanul a nemzetközi közösséget, az időzítés mindenesetre ironikus: 1 nappal a 2020-as amerikai elnökválasztás után történt, amit Trump – hosszas eredményhirdetés után – elvesztett. Így ahogy a kilépés sem volt teljesen meglepő, úgy az újbóli csatlakozás sem, hiszen Joe Biden az elnökjelölti kampányában kiállt a Párizsi Egyezmény mellett – melyet még akkor írt alá az USA amikor ő alelnök volt – és biztosította az embereket, hogy visszalépteti az országot, ha megválasztják. Hogy ez jelentősen növelte-e támogatottságát a szavazók körében kétséges, de betartotta ígéretét és rögtön az egyik első lépése volt, hogy január 20-án elnöki rendelet formájában elindította a visszalépési mechanizmust. A 21.3 cikk alapján a belépési szándék jelzése után 30 nappal lesz hivatalos az, ez pedig 2021. február 19-én történt meg. Így fordulhatott elő, hogy a hivatalos ki- és belépés között alig telt el három és fél hónap, ami külső szemlélők számára „ugrálásnak” és felelőtlen politikának tűnhet. 

Ahogy a bevezetőben is írtam, alapvetően a pozitív hírek közé tartozik ez. Az amerikai vezető klímatárgyaló, John Kerry arról beszélt, hogy visszaszerzik a beléjük fektetett bizalmat, António Guterres pedig a hiányzó láncszemnek nevezte Amerikát, kik nélkül jelentősen meggyengült az egész. A kilépést november elején egyértelmű negatív fogadtatás övezte nemzetközileg. A legnagyobb gazdaságként egyértelmű normatív szerepköre van, a politikai-gazdasági gépezet döntései képes befolyásolni a többi nemzet hasonló rendszereit. Ez egyszerre hatalmas lehetőség, de egyben felelősség és teher is. Részben erre a teher narratívára támaszkodott Trump a kilépés megalapozásában. Az önként meghozott szennyezéscsökkentési célok olyan béklyót helyeznek az iparágakra, melyet nem vállalhat fel egy felelős vezető sem. Legalábbis szerinte. Ahogyan kifogásolta a többi aláíró szerepvállalását is, főleg Kínáét. Ez egy érzékeny pont a vitában, mivel ha az ipari forradalmat vesszük a vizsgálat kezdetének, akkor Amerika és a (mai) Európai Unió országai voltak a legnagyobb aggregált szennyezők. De ha napjainkat nézzük, most már Kína a legnagyobb szén-dioxid kibocsátó, így kié igazából a felelősség? Kire kell mutogatni, hogy többet kell vállalnia, többet kell magát korlátoznia? A régi szennyezők, vagy a mostani(k)? Hiszen Amerika közben nem lett sereghajtó. Csökkent a kibocsátás, javultak a mutatók, de még mindig közel a 15%-ért felelős a világ országai közül. Kína közben 28-30%-ért felel, így alapja van mindkét oldalnak a vitás felek közt. Az ideális megoldás természetesen a kollektív felelősség lenne, ahol minden ország, nem csak a jelentős szennyezők felismernék eddigi és jelenlegi cselekedeteik súlyát. Nem tekinthető véleményem szerint tündérmesének, mivel ha csak az elmúlt 30 évet nézzük, akkor valóban hihetetlen léptékűek az eddig megszületett egyezmények. Az, hogy nemzetközi diskurzus és nagyobb horderejű döntések tudtak születni, egyáltalán nem elhanyagolható. De amíg „belső” viták miatt Amerika nem képes egységesen fellépni, mind politikai-gazdasági-társadalmi oldalakról, nehezen várható el, hogy kisebb szereplők késztetést érezzenek a felelős viselkedésre. 

Egy kis gondolatmenet keretein belül vegyük alapul a fogolydilemma ismert példáját. A lényege, hogy A és B vagy hallgat vagy beárul. Ha A és B hallgat, mindketten veszítenek, de nem jelentősen. Ha mindketten beárulják egymást, akkor is mindketten veszítenek, de hosszabb ideig kell ülniük. Ha pedig A vagy B beárul, miközben a másik hallgat, akkor az áruló teljesen megússza, a csöndben maradt fél pedig a leghosszabb ideig kell börtönben ülnie. A dilemma központjában a limitált információ áll, a másik fél döntéseiről. Nem tudjuk, hogy mit lép a társunk, így a logikus lépés, hogy beáruljuk. Így tudjuk maximalizálni a saját veszteségünket, ha a másik is árul a közepes büntetést kapjuk, ha hallgat, szabadok vagyunk. Ha hallgatunk, akkor vagy a legkisebb, vagy a legnagyobb büntetést kapjuk, de a lényeg, hogy biztosan büntetést kapunk. Tehát áruljunk. De mi történik ha ezt a másik is végig gondolta? Ha mindketten arra jutunk, hogy az árulás a jobb stratégia, akkor fixáljuk a büntetést a középső szinten. Ez a stratégia egyben rosszabb végkimenetelt eredményez, DE kioltja a bizonytalanságot azzal kapcsolatban, hogy milyen eredmény várható. Mindketten tudjuk, hogy mi vár ránk és megszüntetjük annak az esélyét, hogy a leghosszabb börtönbüntetést kapjuk. De ha sikerül itt fixálni a dolgot, mi történik ha a másik stratégiát vetjük be? Ha mindketten hallgatunk, akkor megszűnik annak az esélye, hogy megóvjuk magunkat a büntetés elől, de közben a fix büntetésünk a lehető legkevesebb lesz, így összességében jobban járunk ha mindig árulunk. Na most ezt próbáljuk átültetni a valóságba. Nem állítom, hogy hibátlan analógia vagy modell a klímaegyezményekre a fogolydilemma, távol sem. De a zavaros jogi szövegek és ismeretlen nemzeti érdekek útvesztőjében képes egy egyszerűsített képet adni a helyzetről, miközben a vezetők gondolatmeneteit meg tudjuk feleltetni az A és B foglyok stratégiáinak. Egyértelmű, hogy minden ország nyerne egy stabil klímával, de egy ország sem meri bevállalni a kibocsátás visszafogásához szükséges korlátozásokat. Ez ugyanaz a helyzet, amikor a szennyezők az árulók, a csökkentők pedig a hallgatok. Senki sem akar úgy vesztes lenni, hogy a másik megússza teljesen a dolgot. Így az első stratégia van játékban, mindenki áruló, mindenki élvezi az azonnali előnyeit a folyamatosan növekvő termelésnek, és nem vesszük észre, hogy közben messze nagyobb veszteség ér bennünket, mint aminek kéne. Ez a kulcsa az elakadásnak, a jelenlegi GDP mutatókat magasabb hozamnak tartjuk, mint az ezzel járó ökológia és társadalmi veszteségek. Vakok vagyunk, mert mindenki ugyanabban a helyzetben ül. De ahogy már feljebb levezettem, létezik egy hasonló egyensúly, ahol mindenki egyformán csökkenti a kibocsátását (hallgat), s így is veszítünk bizonyos értelemben – lehet nem kapunk minden karácsonyra egy új Iphone-t vagy egyéb felesleges eszközöket –, de összességében kisebb a „büntetésünk”. Ez kettő embernél vagy országnál még viszonylag hamar le tud játszódni, hiszen csak két tényezőn múlik – nekünk is meg kell a döntést, ugyanakkora felelősségünk van papíron. 

De közel 200 ország esetén mégis hogyan történhet meg ez a stratégiaváltás? Erre lehetnének jók a nemzetközi egyezmények, ahol ismert szabályok mentén, előre meghatározott időpontban meg is történik ez. De a valóságban nem hozunk egyértelmű mechanizmusokat, vagy csak félkészeket. Legtöbbször semmi mód sincsen a „rossznak” tartott viselkedésformák szankcionálására, így eltűnik egy nagyon egyszerű negatív visszacsatolás, ami azegyik legerősebb ösztönzője szinte minden életformának, így az embernek. Szúrós a növény, nem érek hozzá. Ugyanígy ha nem tartom be a szabályokat, akkor negatív hatás ér engem, így mindenképp betartom. De emellett az egyik fontos eltérés fickió és a valóság között, hogy nem egyenlő felek állnak egymás mellett vagy szemben. Hogy is lehetne egyenlő az USA és Kiribati? Vagy csak hasonlítsuk össze az Európai Unión belüli tagállamokat. Németország és Magyarország sem tekinthető egy szinten lévő „foglyoknak”. Így a jelentősebb gazdaságok/szennyezők szerepe fokozott mértékben felerősödik, miközben a kisebbek jogosan érzik majd azt, hogy „miért nekünk kéne magunkat nehezebb helyzetbe hozni?”. Ha a legnagyobb játékosok nem mutatnak megfelelő ÉS egységes példát, akkor nehezen várható el, hogy a többiek is megfelelő viselkedést tanúsítsanak. Emiatt Amerika felelőssége továbbra is számottevő ebben a kérdésben, ezért is neveztem üdvözülendő fejleménynek Biden első elnöki tettét, amivel újra elindult az úton, hogy betöltse a globális példa szerepét. Régóta folyik vita arról, hogy a Pax Americana idejét múlt-e már, és mindenképp igazuk van abban, hogy már nem a 90-es évek közel unipoláris világában élünk. De ez egy egészen más vita témája, mely megérdemel egy önálló elemzést. Ami számunkra fontos ebből, hogy az USA továbbra is a legfontosabb szereplő ebben a kérdésben, de már egyáltalán nem az egyedüli, Kína egyértelműen kezd felnőni hozzá gazdasági oldalon, az EU a „soft power” terén közel kihívója a „McDonald’s és Coca Cola diplomáciának”, de a regionális erők (Japán, Oroszország, Brazília, Irán, India stb.) is egyre fontosabbak a példamutatásban. 

A felelősség nem Amerikáé egyedül. Ez egyértelmű. Már nem képes egyedüliként megváltoztatni a világot, főleg mikor önmaga sem tudja, hogy pontosan mit akar, nem ez az első, hogy belső politikai vita miatt a legnagyobb akadálya volt az egyezményeknek. De hibás lenne nem elsőnek tekinteni az egyenlők közt, és egészen addig, amíg az USA nem hajlandó „hallgatni”, nehezen képzelhető el, hogy a többi fogoly nem az „árulás” stratégiáját választja, és továbbra is vakon futunk egy egyre inkább elkerülhetetlen katasztrófa felé, ahol a megoldáshoz egyre inkább csak közeledünk, de valahogy sosem érjük el azt. Mint egy szép zöld aszimptota…