Varga Benjamin

Politikai filozófia és egy Broadway-darab

 

George Washington, Thomas Jefferson, James Madison, John Adams, John Jay, Benjamin Franklin, és nem utolsó sorban Alexander Hamilton.  Néhány név bizonyára ismerősen cseng. Ez nem véletlen, hiszen mindannyian az Egyesült Államok létrejöttének kulcsfigurái – alapítóatyái – voltak; a felsoroltak közül négyen az elnöki címet is betöltötték. Az Egyesült Államok létrejötte önmagában óriási jelentőségű esemény volt, s egyedülállóságát tovább erősítette az ország gazdasági-kulturális felemelkedése, melynek hatása tagadhatatlanul nyomott hagyott az egész világon. Persze, ezt nem is szükséges, és nem is szándékom sokszor hallott történelmi tények száraz recitálásával újra bebizonyítani; ehhez bőven elég szétnézni környezetünkben. Azonban kevéssé ismert, hogy a politikai filozófia változásában is nagy szerepe volt az alapítóatyáknak. Ez a terület meggyőződésem szerint legalább annyira fontos és érdekes, mint a puszta történelmi események ismerete, sőt, lényegileg hozzájárult az amerikai politikai rendszer megszilárdulásához, ami napjainkban is példaként lebeg a világ vezetőinek szemei előtt. A téma jóval nagyobb, hogy egy rövid cikkben akár a töredékét be lehessen mutatni, azonban mégis kiemelnék két fontos elemet: a whig történelemszemléletet, illetve a Federalist Papers-t (A föderalista). A népszerű Hamilton: An American Musical című darab nemcsak témájában vág ide, hanem tartalmilag is alkalmas arra, hogy az említett filozófiai alapokat sorra vegyük, hisz mindkettőt érinti kisebb-nagyobb mértékben. Ezen szellemtörténeti háttér kutatásához szeretnék elsősorban kedvet csinálni az érdeklődőknek.

Egy broadway darab

Az esetek többségében egy broadway darabnak valószínűleg nincs közös metszete a politikai filozófiával. Lin-Manuel Miranda Hamiltonja ebben is kivétel. A 2015-ben debütált szerzemény mind zeneileg, mind szövegileg hitelesen mutatja be, hogy az amerikai gyarmatok függetlenedése – a kifejezés minden lehetséges vonatkozásában – egy korszak lezárását, és egy új kezdetét jelezte. Rengeteg dal tartalmaz aktuálpolitikai utalásokat, vagy érint az USA-ban most is élő problémákat: pl. a nők jogegyenlőtlensége, a bevándorlók megítélése, illetve a rasszizmus. Ennél mélyebben merített a szerző az alapul szolgáló korból: a legjelentősebb hadtörténeti, politikai, életrajzi eseményeknek – olykor egy-egy személynek – külön dal állít emléket, de ezek mellett is rengeteg kisebb-nagyobb utalás van elhelyezve.

„Sic semper tyrannis…”

Rátérve az amerikai forradalom egyik főbb gondolati alapjára, a whig történelemszemléletre – ami mai napig tetten érhető az amerikai közéletben, továbbá a musical alaptónusát is megadja. E felfogás szerint az uralkodóval szembeni lázadás csak a legvégső esetben legitimálható, ez általában súlyos és elnyomó zsarnokságot jelent az államhatalom részéről. Locke műveiből ered a gondolat, és erősen összefügg a tulajdonhoz való joggal, illetve a társadalmi szerződéssel, melyeket ha megsért a kormányzat, leválhatóvá válik. Az iméntiek világosan kimutathatók a „My Shot”-ban:

„…we are meant to be

A colony that runs independently

Meanwhile, Britain keeps sh*ttin’ on us endlessly

Essentially, they tax us relentlessly

Then King George turns around, runs a spending spree

He ain’t ever gonna set his descendants free

So there will be a revolution in this century”

Számtalan whig politikus ítélte mélységesen igazságtalannak, a tulajdonhoz való jogot megtiprónak III. György uralkodását, egyre nagyobb adóterhei miatt. A 18. században terjedt el a kolóniákon a „no taxation without representation” jelmondat, azaz „nincs adóztatás képviselet nélkül”. A ’76-os szellemiség hajtóereje tehát jogalapot adott a felkelés véghezviteléhez, azonban meg kell jegyezni, olyan mértékben gyökeresedett meg a társadalomban ez a szemlélet, hogy a békekötés után nagy mértékben megnehezítette az alkotmányozási folyamatot, az itt felmerülő problémák – Észak-Dél ellentét, állami költségvetés, szövetségi kormányzat vs. tagállami hatáskör, stb. – a polgárháborúig húzódott, sőt, egyesek a mai napig képlékenyek és megoldásra várnak. A legitimálható lázadás örök kérdése – politikai, pszichológiai hatásai –  mögött hosszú és lezáratlan filozófiai vita húzódik, ami magában érdemelne nem egy önálló cikket, de terjedelmi korlátok miatt kifejtésére most nincs lehetőség.

’The Farmer Refuted’

Az Alexander Hamilton életét fókuszba állító darab majdhogynem egészét végig kíséri az Egyesült Államok első pénzügyminiszterének elszánt küzdelme, hogy létrehozzon egy stabil, központosított szövetségi költségvetési modellt, illetve hogy megszülessen az új politikai rendszer alapjául szolgáló alkotmány.

Utóbbira tett erőfeszítés volt az új szövetségi alkotmánytervezet védelmében írt cikksorozat, ami később a Federalist Papers nevet kapta. A föderalista Hamilton, James Madison, és John Jay közös munkája volt; 85 önálló cikket foglal magába, melyeket 1787 és 1788 között Publius álnéven jelentettek meg. A kor politikai vezetői nemcsak a „pre-liberális” szerzők műveit forgatták (Hobbes, Locke, Rousseau, Hume, stb.). Az oktatás magasabb szintjein általános volt az ókori római, illetve görög történet- és államtudomány képviselőinek ismerete: Hérodotosz, Thuküdidész, Platón, Arisztotelész, Ciceró, Cato, Tacitus… A föderalisták tervei, elképzelései mélyen gyökereznek az athéni demokrácia, és a római köztárasaság adta példákban.

A várt eredmény megjelenésük idején elmaradt, azonban hatását és jelentőségét elismerte az utókor: napjaink közéleti vitáiban már-már szentírásként hivatkoznak – ideológiai oldaltól függetlenül – bármelyik odaillő cikk passzusára. Talán nem nevezhető filozófiai fordulópontnak, azonban a kor általános gondolkodását vizsgálva mégis meglepő lehet sokak számára az a fajta realista megközelítése a kormányzati rendszereknek, és úgy általában a politikának, amit Hamilton, Madison, és társaik képviseltek. Az idealisták aranykorának tartjuk ezeket az évtizedeket, és úgy hisszük, a benne élők bizonyára teljesen vakok voltak az őket körülvevő valóságra; ami – tagadhatatlan – bizonyos mértékig igaz.

Viszont fontos, hogy a föderális berendezkedést, a szövetségi kormány ideáját elsősorban nem – illetve nem csak – absztrakt elméletekre építették fel.  „De mi vetne rosszabb fényt az emberi természetre, mint a kormányzat puszta léte? Ha az emberek angyalok volnának, nem kellene kormányozni őket” – írja Madison. Átvették az irányítást azok az életszerű megfigyelések, melyek szerint a. „az emberi képességek különbözősége” tény, az ember pedig önérdek követő lény; b. az előbb megállapított különbözőségből következik, hogy az érdekek is sokszínűek, és az emberek sohasem lesznek egy akaraton; c. előfordul, hogy az önérdek semmilyen nemes szándékot nem tartalmaz, és ennek meggátolására sem a vallás, sem az erkölcs nem tud megbízható garanciát adni. Ez pedig a társadalom minden szegmensére igaz, amit Madison nyilvánvalóvá tesz: „Üres szólam, hogy felvilágosult államférfiak képesek egyeztetni a szemben álló érdekeket és a köz javának szolgálatába állítani valamennyit. A kormányrúdnál nem mindig felvilágosult államférfiak állnak.” És ti. ezen szemben álló érdekek [az államférfiak szemében] „…csak ritkán esnek nagyobb súllyal a latba, mint valamelyik fél azonnali –  a másik érdekeit vagy a köz javát figyelmen kívül hagyó – érdekei. […] Mindebből arra a következtetésre jutunk, hogy a pártoskodás okait nem lehet kiküszöbölni…”

Magától értetődik, hogy az önérdekkövetés „törvénye” alól az alapítóatyák sem mentesültek – ezt a tényt a musical sem fél kihangsúlyozni, gyakran ütköztetik világnézetüket a szereplők. Végső soron felmerülhet a kérdés: mi lehet a megoldás erre a nem túl optimista emberábrázolásra? Van-e olyan társadalmi-politikai berendezkedés amivel ez orvosolható lenne? A föderalista szerzői igyekeztek feloldani a problémát, aminek kulcsa a „becsvággyal becsvágynak kell szembeszegülnie” megállapítás, a pluralisztikus társadalomfelfogás, és az ebből fakadó „fékek és ellensúlyok” (checks and balances) rendszere. A megoldást azonban nem szeretném teljesen felfedni, inkább önálló kutatásra invitálom az Olvasót. Ennek megismeréséhez elsősorban a No. 10., a No. 47., és a No. 51. esszét javaslom, a témában való elmélyedéshez – amihez mindenekelőtt kitartást kívánok –  pedig az alábbi forrásgyűjteményt érdemes átnézni.